Alone

18. fejezet

Szathmáry Nelli

Sokkot kapok Krisztián láttán. Először azt hiszem, hogy csak képzelődöm, de Olivér hitetlenkedő arckifejezését látva már tudom, hogy valóban ő az. Mit keres itt? És miért most? Miért akkor kell megjelennie, amikor nagy nehezen helyre jön az életem? Mindent fel fog borítani. Olivér ki nem állhatja és most az ő oldalára fogok állni, mondjon bármit is Krisz, mert a szőkeség a barátom, ő pedig nem is tudom, hogy mim. Talán csak egy ismerős közös emlékekkel. Már a barát szót is túlzásnak érzem használni rá, hiszen egy barát nem úgy viselkedik, ahogyan ő tette.

-Ez valami rossz vicc? - hallom meg mellettem Olivér bosszús hangját. Az osztály valamennyi tagja azonnal letámadja a belépő fiút, kérdezgetik, ölelgetik, jóformán csak mi ülünk a helyünkön, valamint Kristóf és Dominik, akik Oli legjobb barátaiként szintén utálják Kriszt.

Egy pillanatra megengedem magamnak, hogy jól megnézzem mennyit változott külsőleg ezalatt a pár hónap alatt. A haja hosszabb és még barnább  lett, ha jól saccolom, akkor nőtt is pár centit és az arca is egészen más. Amikor felém fordul, egymást nézzük egy ideig, de elkapom róla a tekintetem és inkább a padot bámulom. Nem tudok rá úgy nézni, mintha nem történt volna semmi. Ha mondjuk két hónappal ezelőtt lépett volna be így az ajtón, gondolkodás nélkül a nyakába ugrom, de most minden megváltozott. Megbántott, méghozzá nem is egyszer és nem is kicsit. Hazudott nekem Olivérről, Adriról és még ki tudja miről.

A mancsom még mindig az ideges szőkeség tenyerében lapul, aki úgy szorongatja az ujjaimat, mintha bennük keresné a menedéket. Megértem, hogy kiakad, ugyanakkor borzasztóan félek, hogy ez a kapcsolatunk rovására fog menni. Hiszen Krisz mindig közénk állt még akkor is, amikor nem volt itthon. Most pedig, hogy itt van néhány lépésnyire, sokkal könnyebb dolga lesz, főleg úgy, hogy elég instabil lábon állunk még egymással Olivérrel.

Az ölembe húzom a kezét, mire rám kapja riadt tekintetét. Meg kell őt nyugtatnom, mert képes és szó nélkül nekiugrik Krisztiánnak, az meg nagyon nem hiányzik senkinek sem.Közelebb csúszom hozzá annyira, hogy a lábunk összeérjen, ő pedig még szorosabban markolja a kezem, ami már fáj egy picit, de nem szólok érte.

-Gyerekek! Hagyjátok levegőhöz jutni Krisztiánt! - figyelmezteti a többieket az ofő, akik olyan lelkesek, mintha minimum egy filmsztár lépett volna a terembe. A tömeg lassan a helyére vándorol, de a figyelem középpontjában még mindig ő marad, ahogyan lazán felül a tanári asztalra és válaszolgat a kérdésekre. Nem tudok rá figyelni, még mindig a sokk hatása alatt állok és a lelkiismeretem is azt diktálja, hogy inkább Olivérrel foglalkozzak.

-Héé, nyugi! - szólok rá finoman és halványan rámosolygok, amit igyekszik is viszonozni, bár annyira jól nem megy neki.

Az óra maradék pár perce kínosan telik, legalábbis számunkra biztosan. Megváltásként ér a csengő hangja, mire azonnal felpattanunk és összepakoljuk a cuccainkat. Az osztály nagy része hamar elhagyja a termet, hogy időben átöltözzön tesi órára, mi azonban egy kicsit lassabbak vagyunk. Az osztályfőnök bizalmasan beszélget Krisztiánnal, ami arra sarkall, hogy sürgessem a szőkeséget, nehogy véletlenül beszélni kelljen vele. Bár tudom, hogy ezt nem úszom meg, de még nem vagyok rá felkészülve lelkileg. Olivér azonban zavart, a telefonját is elejti, amit én veszek fel neki.

-Higgadj le, oké? Minden rendben lesz! - átnyújtom a mobilját, amit a zsebébe süllyeszt, majd két kezem közé fogom az arcát és kényszerítem, hogy rám nézzen. Pár másodpercig szótlanul bámul a szemembe, majd lefejti az ujjaimat az arcáról és most ő fogja tenyerébe az enyémet.

-Az enyém vagy! - jelenti ki kissé bizonytalanul, mintha csak a megerősítésemre várna. Birtokló szavai ijesztően kellene, hogy hassanak rám, mégis nagyot dobban a szívem tőlük.