Alone

25. fejezet

Szelei Olivér

Halálfélelmem van, ahogy egyre erősödik a fény előttünk, majd hatalmas ütközés rázza meg az autót. A fejem az ablaknak csapódik és az erős ütéstől egy pillanatra elveszítem az eszméletem.

-Olivér! Olivér! - a nevem kiáltozására térek magamhoz. Kinyitom a szemem, a fájó fejemhez kapok és körülnézek, hol is vagyok. Az út szélén fekszem és Krisz rázogat, hogy ébredjek fel. Hirtelen nem jut eszembe, hogy mi is történt, de amikor megpillantom a totál káros autónkat, egyből beugrik minden. Talpra kászálódom és elszédelgek a kocsihoz, de amikor megpillantom a vezető oldalt és benne apámat vérbe fagyva, sokkot kapok.

-Úristen! Apa! - odarohanok, és minden erőmmel tépni kezdem a behorpadt ajtót, de nem akar kinyílni! Ordítva, zokogva rángatom azt a szart, de minden próbálkozásom hasztalan.

-Gyere onnan! Jönnek a tűzoltók! - Krisztián rángat el onnan, de nem tud messzire cibálni, mert nem hagyom neki. Lefagyva nézem, ahogy a tűzoltók és a mentők kiugranak a kocsikból, majd a rendőrök is megérkeznek. A csapatok nagy része a két totál káros autóhoz szalad, ketten pedig hozzánk jönnek ide, de nem foglalkozom velük, hanem odamegyek a kocsihoz, amit mindenféle eszközzel próbálnak szétfeszíteni. Percekig, hosszú, idegőrlő percekig próbálkoznak hasztalanul, amivel csak apa esélyeit csökkentik a túlélésre. Ki tudja, lehet, hogy már hiábavaló a kínlódásuk. Amikor végre sikerül leszedniük az ajtót, a mentősök veszik át a helyüket és megpróbálják kihúzni apa mozdulatlan testét, viszont sokáig szenvednek, mire sikerül megoldaniuk a feladatot. Nem törődve a kiabálásokkal és a figyelmeztetésekkel, az üvegszilánkkal borított úttestre ülök és magamhoz ölelem apám ernyed testét.

-Apaa! Könyörgöm, térj magadhoz! - zokogva ringatom, de semmi haszna. A mentősök már ordítoznak, hogy hagyjam őket dolgozni, de csakis arra tudok gondolni, hogy miattam történt ez az egész szörnyűség. Ha belehal, azt én sem élem túl. Hirtelen karok és ujjak kulcsolódnak körém, majd felrántanak a földről és lefogva tartanak, míg a mentősök körbe állják apát és próbálnak segíteni rajta. Görcsösen ki akarom rángatni magam az idegen kezek közül, de csak azt érem el vele, hogy még erősebben fognak. Folyik a könnyem, szédülök, és úgy érzem, hogy teljesen magamon kívüli állapotban vagyok. Nem érzékelem mi folyik körülöttem, csakis egyetlen pontra összpontosul a figyelmem, de a hallásom és a látásom is percről percre egyre jobban tompul. Azt sem veszem észre, mikor tűnnek el rólam a fogva tartó ujjak, csak halványan azt érzékelem, hogy valaki átkarolja a vállam és esetlenül magához húz. A fejem automatikusan az újdonsült bátyám vállára borul, de arra, hogy átöleljem, semmi erőm. Fura ez az egész. Gyűlölnöm kellene, ellöknöm őt magamtól, de nem megy. Nem vagyok képes rá. Az ő apja is és tudom, hogy ugyanazt érzi, amit én. Nem fogom szeretni, sem megbocsátani azokat, amiket ellenem tett, de ebben a helyzetben gyűlölni sem tudom.

-Gyere. - motyogja halkan és megrángat a mentő autó felé, ahová apánkat már berakták. Kábán ülök be én is és nem tudom levenni a tekintetem róla. A fejét bekötözték, a testéből mindenhonnan drótok és csövek állnak ki, az orvosok pedig vadul gesztikulálva beszélnek egymásnak számomra érthetetlen szavakat. Amikor hirtelen az EKG ritmikus pittyegése szabálytalanná, majd folyamatossá válik, egyből magamhoz térek a sokkból és kétségbeesetten nézek a két férfire, akik azonnal cselekednek és próbálják őt újra éleszteni. Senkinek nem kívánom ezt az érzést, ami most bennem van. Levegőt sem merek venni, hang nem jön ki a torkomon, csak meredten bámulom, ahogy a mentősök azon vannak, hogy megmentsék az egyetlen embert, aki még itt maradt nekem. Anya után nem veszíthetem el őt is! Tudom, hogy sokat veszekedtünk, de a fenébe is! Szeretem őt! Kérlek, Istenem, ne vedd el őt tőlem!