Alone

19. fejezet

Sikerül az egész éjszakát végig szenvednem, úgyhogy reggel kapkodnom kell, ha azt szeretném, hogy apu elvigyen, márpedig én biztos, hogy nem gyalogolok mínusz 20 fokban. Épp, hogy sikerül magamra rángatnom a ruháimat és még egy gyors fogmosást is beiktatok, mielőtt apa felkiabálna, hogy siessek, különben itt hagy. Felkapom a táskám, belebújok a cipőmbe, a kabátot pedig már csak a kocsiban veszem fel nagy kínlódások közepette.

-Nem csörgött az órád? - kérdezi mellékesen apa, miközben jót mosolyog a bénázásomon.

-De, csak kinyomtam és visszaaludtam. - felelem, miközben idegesen toporzékolok, amiért a cipzár becsípte a hajam és nem tudom kirángatni belőle.

-Nelli, minden rendben? - néz rám furán, mire csak felsóhajtok és hagyom a fenébe az egészet. Legfeljebb ma kabátban leszek egész nap. Pocsék éjszakám volt, végig gondolkodtam és forgolódtam és az sem segít a helyzetemen, hogy 10 perc múlva becsengetnek és még sehol sem tartunk. Azt hiszem, ma mindenkinek az agyára fogok menni. Szegény Olivér...

-Picim, a táskád! - szól utánam apu, miután kitesz a suli előtt. Robbanásra kész állapotban fordulok vissza és látom rajta, hogy alig tudja visszatartani a nevetését, úgyhogy kikapom a táskámat és becsapom az ajtót. Intek egyet köszönésképpen és elindulok befelé. A járdát persze luxus letakarítani az odafagyott esőtől és nem is én lennék, ha nem taknyolnék el a jégen. Fájdalmasan felnyögök, ahogy a fenekemre huppanok és a kerítésbe kapaszkodva megpróbálok felkelni. A nadrágom természetesen tiszta víz lett és szerintem sáros is, ami tekintve, hogy voltam akkora idióta, hogy fehéret vettem fel, valószínűleg tiszta foltos. Hisztisen trappolok be az ajtón és megyek fel a lépcsőn, a teremben ismét csak néhányan vannak, pedig 2 perc és becsengetnek. Ha valaki azt meri mondani, hogy megint nem lesz első óránk, csak elfelejtettek szólni, hát én lenyakazom az illetőt.

-Sziasztok. - köszönök ingerülten a fiúknak. Normális esetben rögtön elmosolyodnék a pad tetején ülő szőkeség láttán, de most annyira pipa vagyok, hogy tombolni lenne kedvem.

-Hát veled meg mi történt? - Dominik kérdőn néz fel rám, látva a koszos ruhám és a dühös fejemet.

-Hagyjál! - szólok rá figyelmeztetően és ledobom a táskám a székemre. - Mondd, hogy nem jöttem be potyára, hanem csak sokan hiányoznak! - nézek Olivérre, aki édesen mosolyogva csóválja a fejét.

-Gyere ide, bébi! - nyújtja felém a kezét, amit rögtön megfogok és odamegyek hozzá. Belépek a két lába közé, ő pedig magához húz egy ráérős csókra, amitől egy pillanatra elfelejtem minden bajomat. De tényleg csak egy pillanatra. Belefúrom a fejem a nyakába és mélyeket lélegezve igyekszem nem felrobbanni. - Van másik nadrágod? - kérdezi a fülembe motyogva, miután végig simítja az átázott hátsómat. Elengedem és szerencsétlenül bólintok egyet, mire a kabátomhoz nyúl, hogy segítsen levenni, de amikor észreveszi, hogy nem mozdul a cipzár, hitetlenül felröhög.

-Ne nevess, inkább segíts! - pirítok rá és még a lábammal is dobbantok egyet, mire mindenki felnevet. Hát köszönöm az együttérzést.

Olivér percekig kínlódik, hogy kiszedje a hajamat a kabátból, anélkül, hogy kitépné és megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor végre sikerül neki. Kibújok a meleg dzsekiből és elindulok a szekrényhez, hogy kiszedjem a torna nadrágomat és átcseréljem. Kifelé menet hallom, hogy rajtam poénkodnak, de inkább annyiban hagyom és nem szólok vissza. A folyosón bénázok egy sort a szekrényajtóval is, mire kinyílik, majd beakasztom a kabátomat és kiveszem a tornazsákból a cicanadrágomat. Még szerencse, hogy hosszú szárú, különben megfagynék.

-Egyszer nem velem jössz suliba és minden baj elér! - lazán nekidől a szekrényemnek és lustán mosolyogva figyel, mire csak egy szúrós pillantást kap válaszul.