Alone

26. fejezet

Szathmáry Nelli

Mindent elrontottam, amit csak lehetett. Egy hét alatt álomból rémálom lett, amit csakis magamnak köszönhetek. Hagytam, hogy egy erőszakos őrült rám másszon, aztán elmartam magam mellől az egyetlen srácot, aki bármit megtenne értem. Hogy lehetek ennyire idióta?

De hogy más is értse, hogy miről beszélek, részletezem. Míg Olivér otthon volt a baleset miatt, addig Bence és a kis barátai szépen lassan rám szálltak, ami odáig fajult, hogy egyik nap megvártak a suli előtt és körém gyűltek, nekem pedig semmi esélyem nem volt a menekülésre. Hevesi Bence tényleg egy vadállat és ha Krisztián nincs a közelben, akkor bele sem merek gondolni, hogy miket műveltek volna velem fényes nappal. Nagyon megijedtem, de Olivérnek nem mertem elmondani, egyrészt mert van így is elég baja, másrészt pedig tudtam, hogy nekiment volna, amit meg is tett. Túl sok minden történt egyszerre és azt hiszem, hogy besokalltam, mégis a lehető legrosszabb megoldást találtam ki. Egyáltalán nem volt jó ötlet azt mondani Olivérnek, hogy hagyjon békén, főleg, hogy most van a legnagyobb szüksége rám és megígértem neki, hogy nem hagyom cserben. Biztos vagyok benne, hogy most haragszik rám és iszonyat nagyot csalódott bennem, ami érthető is, tekintve, hogy egy ostoba liba vagyok.

Fejlehajtva battyogok vissza a terembe a következő óránkra, a fiúk furán néznek a könnyes fejemre, viszont a padunk előtt Krisztiánba botlok.

-Minden rendben? - kérdi komolyan és ismerős féltéssel méreget. Hiányzik a barátsága és valahol mélyen azt érzem, hogy talán mégsem volt minden hazugság vele kapcsolatban.

Nemlegesen megrázom a fejem, majd leülök a helyemre. Mivel a tanár épp most lép be az ajtón, ő is a helyére vonul, majd kezdetét veszi az óra. Csalódottan pillantok Olivér üres helyére mellettem és csak remélni tudom, hogy nem kerül nagy bajba a verekedés miatt. Nem lett volna szabad megtudnia, hogy mi történt. Pontosan ezért nem akartam elmondani neki, de most már teljesen mindegy. Kezd minden kicsúszni az irányításom alól és kezdenek a jó dolgok a mély sötétségbe zuhanni.

Nem tudok a tanárra figyelni, egész órán csak nézek ki a fejemből és az ajtót szuggerálom, hátha belép rajta a szőkeségem, de egész idő alatt csukva marad. Csengőszóra ér vissza a terembe és mindenki egyből letámadja, hogy mi volt, de senkivel sem áll szóba, csak bamba tekintettel leül mellém.

-Nagy a gáz? - Dominik hátra fordul és kérdőn néz a szőkeségre, aki csak megvonja a vállát.

-Egy hét felfüggesztés. - olyan laza természetességgel mondja, mintha ez egy mindennapi dolog lenne, de látszik , hogy nem is igazán érdekli a kialakult helyzet. Látom rajta, hogy iszonyatosan megbántottam, és ha tehetném, akkor visszaszívnám az egészet, de valahol mélyen érzem, hogy így lesz helyes. Mindkettőnknek időre és térre van szüksége ahhoz, hogy rendet tegyünk magunkban és rájöjjünk, hogy mit akarunk. Szeretem őt, mindennél jobban, de sokszor ez nem elég. Amióta együtt vagyunk mindig történik valami, ami legtöbbször rossz dolog és kezdek komolyan elfáradni. Mi több, ez már réges régen megtörtént. Nem érzem embernek magamat, inkább egy leamortizálódott zombiként élem a mindennapjaimat, ami egyáltalán nem tetszik sem nekem, sem pedig a szüleimnek. Apa is megjegyezte tegnap, hogy jó lenne, ha kezdenék magammal valamit, mert ez nem állapot, amit csinálok. Tulajdonképpen igaza is van és ha már ő szól, akkor ott tényleg baj van. Változtatnom kell az életemen és ha ehhez az kell, hogy pár napra elszakadjak a szőkeségtől, akkor legyen az bármennyire nehéz is, de megteszem. Talán ez neki is jó lehetőség lesz arra, hogy összeszedje a gondolatait és magához térjen az önosotorozásból.

Érett, felnőtt és erős nőnek kellene magam érezni egy ilyen döntés után, mégis szomorú, elhagyott kislányként csüggedek a helyemen ülve.