Alone

9. fejezet

Magam sem tudom, hogy mikor és legfőképpen azt nem, hogy miért, de egy idő után megunom Olivér kitartó próbálozását és lassan visszacsókolom. Felnyög, amikor viszonzom a támadását, de még mindig nem enged el, pedig ebben reménykedtem. Még szorosabban húz magához, a vizes hajamba túr és olyan hévvel csókol, mintha nem lenne tovább. Nyelve fogolyként uralja az enyémet és igazából nem is olyan rossz ez az egész. Azt leszámítva, hogy zuhog az eső, este van, pizsamában vagyok, teljesen átázva és az a személy csókolja ki a lelkem, akit ki nem állhatok, nem is olyan rossz első csók ez. Na, jó! Kit álltatok mégis? Elbaszott az egész szituáció, mint mi magunk is.

Megremegek a karjaiban, amikor megmarkolja a fenekemet. Pillanatok múlva enged csak el, lassan elszakad tőlem, én pedig azonnal magamhoz térek a kábulatból és egy hatalmas pofonban részesítem.

-Mondd, te teljesen megőrültél? - vonom kérdőre visítva.

-Egy pillanatra már elhittem, hogy lenyugodtál. De úgy látom, túl rövid volt a próbálkozásom. - mintha meg sem érezte volna a pofonomat, közelebb lép hozzám ismét és ha nem lenne a hátam mögött az átkozott kocsija, azonnal elfutnék, de így csak a mérges pillantásom marad, amivel talán féken tarthatom.

-Te megcsókoltál! - szólalok fel hitetlenül.

-Te pedig élvezted. - kajánul rám vigyorog, miközben még közelebb jön, de most nem hagyom magam, hanem kibújok a karja alól és jó nagy léptekkel hátrálok.

-Meg ne próbáld még egyszer! - sziszegem dühösen és hátat fordítva neki, elindulok a zuhogó esőben. Mondjuk azt nem tudom, hogy hova, de megyek.

-Héé! Sajnálom. Ülj be a kocsiba! Már így is bőrig áztunk. Meg fogsz fázni! - szól utánam egész normálisan, ami meglep.

-Biztos, hogy nem szállok be még egyszer abba a szarba! - fordulok vissza egy pillanatra.

-Nelli, kérlek! Nem akarok tovább vitatkozni! - na, erre már tényleg megállok. Ez az első alkalom, amikor kér és nem utasít. Haladás!

-Megígéred, hogy nem léped át a sebességkorlátot? - nézek rá kérdőn, mire halványan elmosolyodik. Szőke fürtjei az arcába tapadnak a víztől és sokkal sötétebbnek látszanak, ahogyan a szemei is.

-Megígérem. - feleli és már nyitja is az anyósülés ajtaját, én meg végül felsóhajtok és beülök. Elégedetten rám kacsint, mielőtt rám csukná az ajtót, majd beül mellém és beindítja a motort.

-Nem akarok oda visszamenni! - mondom halkan, mire egy pillanatra rám emeli  a tekintetét, azután ismét az utat kémleli.

-Nem megyünk vissza. A szüleid hallották a kiabálást, mikor leléptél és elborult az agyam, szóval mindent elmondtam apádnak. Sajnálom, nem így kellett volna megtudnia. - komolynak tűnnek a szavai és most az egyszer el is hiszem, hogy valóban úgy is gondolja.

-El kell mondanod, hogy mi ez az egész, mert semmit sem értek.

-Mindent elmondok, csak nem itt a kocsiba. Félő, hogy megfojtanál vezetés közben. - nem tudom, hogy ezt viccnek szánta-e, vagy sem, de egyáltalán nem jó poén.

Az út további része alatt mindketten csendbe burkolózunk. Kínosnak kínos, de annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy nem tudok most ezzel foglalkozni. Tehát apu megtudta. És akkor most hogyan tovább? Mi lesz ezután? Szét fog esni a családom, pedig ezt szeretném a legkevésbé. El fognak válni? Vagy megbeszélik? Mi van, ha anyám komolyan gondolja ezt az egészet Ákossal? Neeem! Abba jobb bele sem gondolni.

-Nem veszed fel? - a szőkeség hangja ránt ki a gondolataimból. Észre sem vettem, hogy csörög a telefonom. De mivel tudom, hogy a szüleim hívnak, nem érdekel.