Alone

5. fejezet

Gyűlölöm Olivért! Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! Komolyan arra készül, hogy tönkre tegye az életemet és eddig elég jó úton jár afelé, hogy sikerüljön is neki. Fogalmam sincs, hogy hogyan sikerül eljutnom az iskoláig, de mikor belépek a terem ajtaján, már azt kívánom, hogy inkább mentem volna haza. Ahogy a többiek észrevesznek, hangos fujj-ogások közepette egy halom fóliagalacsinnal dobálnak meg. Behúzott nyakkal és porig alázva battyogok el a helyemre, közben igyekszem figyelmen kívül hagyni a cseppet sem kedves jelzőket, amikkel illetnek. Próbálom visszafojtani a kitörni készülő sírásomat, de amint meglátom Olivért a helyén ülve, kárörvendő vigyorral az arcán, még az a kicsi önuralmam is elszáll, ami eddig volt. Kristóf mellé ülök és igyekszem nem figyelni a külvilágra, de nem egyszerűsíti meg a helyzetemet, hogy a mögöttem lévő padnál folyamatosan én vagyok a téma.

-Mi van, Oli? Már a strébereket is ágyba viszed? - hallom a haverja hangján, hogy öntelten vigyorog.

-Egyszer mindent ki kell próbálni! - feleli jó kedvűen a szőke, mire hátra fordulok és szemben találom magam a gonoszul engem kémlelő tengerkék szempárral. Nem tudok rájönni, hogy miért öröm neki, hogy kikészíthet! Egy szót sem szóltam hozzá az elmúlt két évben, így nem tudom, hogy mivel váltottam ki a haragját, de most már kezd dühíteni ez az egész.

-És milyen volt? - faggatja tovább, mire Olivér mélyen a szemembe néz és úgy válaszol.

-Egynek elment. - hanyagul ránt egyet a vállán és lepacsizik a barom haverjával.

-Elég legyen ebből! - én magam is meglepődöm, milyen hangosan és mérgesen fojtom beléjük a szót azzal, hogy felállok a helyemről és szó szerint a képébe mászom.

-Mondani szeretnél valamit, Aprólék? - még mindig fülig ér a szája, én meg már remegek a bennem tomboló dühtől.

-Igen! - felelem és közben egy nagyot dobbantok a lábammal, mire szó szerint felröhögnek.

-Hallgatlak! - felvont szemöldökkel várja a mondandómat. Összeszedem minden bátorságomat, kimászok a padom mögül és odalépek közvetlenül elé.

-Szállj le rólam Olivér, mert baromira elegem van belőled! - sziszegem dühösen, erre olyan közel hajol hozzám, hogy az arcán kívül minden kikerül a látóteremből. Megállapítom, hogy egy molekulányi hiba sincs a bőrén, tulajdonképpen egész jól néz ki a maga gazdag ficsúr módján. És igen, itt jönne az a teória, mint a romantikus lányregényekben, hogy a szürke kislány beleszeret az osztály szépfiújába, csakhogy ez nem a Szent Johanna gimi, én nem vagyok Reni, ő pedig nem Cortez, hanem egy idióta barom, akinek nincs jobb dolga, mint, hogy engem csesztessen. Csakhogy ebből nem eszik!

-Felejtsd el! - összeszűkült szemekkel, dühösen vágja a képembe a válaszát, mire mindkét kezemet ökölbe szorítom és tiszta erőmből mellkason vágom. Mostanában eléggé agresszív lettem, ami nagyon nem tetszik, de ezzel az emberrel képtelenség máshogyan közös nevezőre jutni.

-Na jó! Most volt elég! Mindenki kifelé! - nagyra nyílik a szemem, amint elkiáltja magát és minden izmom görcsbe rándul. Képtelenség, hogy egyedül hagyjanak ezzel az állattal a teremben. De mire reagálhatnék, a terem már üres, én pedig az ablak és Olivér teste közé szorulva találom magam. Vészesen közel van hozzám, és azt hiszem, hogy most komolyan félek tőle!

-Mit akarsz tőlem? - elvékonyodott hangon szólalok meg, ami még jobban lerombolja a bátorságomat, ami valljuk be, valahol a teremajtóban elveszett pár perce.

-Még nem tudom. De hamarosan kitalálom, cicám!

-Miért pont én? Eddig észre sem vetted, hogy létezem! Miért két év után kezdesz el zaklatni? Nálam jobbat is találhatnál, akivel szórakozhatsz!