A Gringó

- 8. -

Minden gondolatom Erika volt, akivel egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ha nem randiztunk, telefonon beszélgettünk egymással. Még soha nem volt senkim, akivel ennyit tudtam volna beszélgetni. Önmagamat adtam, nem kellett megjátszanom a kemény fiút.

Szerettem volna már megcsókolni, de nehezen engedett közel magához, amit nem csodáltam azok után, hogy a férje megcsalta. Nem bízott már a férfiakban. Nem szerettem, ha a férjéről beszélt, mert nagyon féltékennyé váltam, de tudni akartam arról, mennyire volt szoros a kapcsolatuk. Őszintén szólva, szinte megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy Erikát évekig csalta a legjobb barátnőjével, így legalább nem szexelt annyit Erikával és Erika akkorát csalódott benne, hogy a ragaszkodása és a kötődése már nem volt olyan erős a férje iránt.

Nehezen tudtam uralkodni magamon egyre sűrűsödő randijainkon. Ki voltam rá éhezve. Benne akartam lenne, magamhoz akartam szorítani, hallani akartam a nyöszörgését magam alatt. Ám semmi esetre sem akartam tolakodó, vagy túl rámenős lenni. Ő nem Angel volt, és én sem voltam már fiatal bika.

Egy ideig nem engedte, hogy haza kísérjem vagy, hogy érte menjek. Mindig a kávézó előtt találkoztunk és a buszmegállóig kísérhettem. Az áttörés akkor jött el, amikor egy délután hívott. Az óráimnak már vége volt, zuhanyozni és átöltözni készültem. Jelzett a mobilom. Ő hívott.

- Sean, itt vagyok a városban, be kellett jönnöm megcsináltatnom a szemüvegemet. Ráérsz? Merre vagy? - kérdezte.

- Hol vagy? Azonnal ott leszek! - kérdeztem vissza zakatoló szívvel.

Megmondta az üzlet nevét. Legalább fél óra útra volt tőlem. Villámsebességgel lezuhanyoztam és magamra rángattam a ruháimat, majd kocogva tettem meg az utat az üzletig. Éppen kilépett az üzlet ajtaján. Amikor meglátott, szemei felragyogtak és szélesen elmosolyodott. Ezzel a bizsergető reakciójával mindig teljesen levett a lábaimról.

- Futottál? - nézett nagyot. - Jaj, nem kellett volna. Ha szólsz, megvárlak valahol, vagy eléd megyek.

- Így jobb. Hamarabb látlak - mondtam mosolyogva. - Beülünk valahová, vagy sietsz?

- Kamilláért kell mennem az iskolába - nézett rám tétován. - De, ha gondolod, eljöhetnél velem érte...

A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem, kiesik a helyéről. A lányának még nem mutatott be.

- Szívesen - bólintottam rá kicsit hevesen.

Elindultunk egymás mellett. Amikor közelebb kellett húzódnia hozzám, hogy mások elférjenek mellette, keze hozzáért az enyémhez. Nem haboztam, azonnal megfogtam a kezét. Viszonozta érintésemet és ujjait összekulcsolta az ujjaimmal. Megszorítottam a kezét. Én többet ezt a kezet már nem engedem el! Kézen fogva értünk az iskolához, és ott sem húzta ki a kezét. Így vártuk Kamillát, aki körülbelül tíz perc múlva fel is tűnt az udvaron a többi gyerekkel együtt. Amikor meglátta az édesanyját, hevesen integetni kezdett neki, majd futásnak eredt. Megölelték és megpuszilták egymást. Azt hittem, tőlem meg fog ijedni, de annyira természetesen szólt hozzám, mintha mindig is ismert volna.

- Szia, Sean - nézett rám mosolyogva.

- Szia, Kamilla - viszonoztam a köszönést.

- Örülök, hogy anya téged is elhozott - csacsogta. - Ugye, Sean is jön hozzánk? - fordult az anyja felé.

- Persze, ha van kedve - nézett rám Erika.

- Szívesen.

Kamilla közénk furakodott, két oldalról megfogta a kezeinket. Így indultunk el hármasban.