A Gringó

- 1. -

A Gringó nevet a házunktól nem olyan messze lévő mexikói negyed gyerekeitől kaptam. Szerettem velük játszani, és iskola után mindig a srácokkal lógtam. Közülük is Alberto lett a legjobb barátom. Alberto-nak nagy családja volt, zajos szülőkkel, zajos testvérekkel, és mégis, jobban szerettem náluk lenni, mint otthon. Én egyke voltam és az anyámmal, Marylin-nel éltem. Az apámat nem ismertem, anyám pedig soha nem beszélt róla. Ha megpróbáltam rákérdezni, akkor anyám elterelte a szót, vagy ezt kérdezte:

- Sean (ejtsd: Són), miért akarod, hogy a mami bánatos legyen? 

Én pedig nem akartam, hogy a szőke hajú, csinos, filigrán anyám megbántódjon. Azt szerettem, ha mosolyog, ha vidám. Kis fodrászüzlete volt az utcánk végén. Korán reggel nyitott és késő este zárt. Szerettek a környékbeli nők hozzájárni, még a mexikóiak is, mert jól dolgozott és nem volt drága. És, persze, a nők kedvelt pletykázó központja volt. Itt beszélték ki minden bánatukat és örömüket, vagy éppen rosszmájú megjegyzéseket tettek azokra, akikre irigyek voltak. 

Anyám csinos volt. Mindig is gyönyörűnek találtam. Amikor mosolygott, kék szemei is vele mosolyogtak. Szerettem, amikor beletúrt sötét barna hajamba, vagy éppen engem fodrászolt és csak velem törődött. Ám, kevés ideje maradt rám...és más férfiak is észrevették, hogy nekem milyen szép anyám van. A férfiak jöttek-mentek anyám életében, és én, ahogy idősödtem, egyre nagyobb ellenszenvvel viseltettem irántuk. 

Vézna testalkatú, nyurga gyerek voltam. Utcai verekedéseknél mindig én húztam a rövidebbet. Alberto-t és engem gyakran elpüföltek a nagyobb gyerekek, ha nem adtuk oda a játékainkat, vagy a zsebpénzünket. Többször próbáltam magamat és barátomat megvédeni, de mindig betört orral és kék-zöld foltokkal végeztem. Tizenhárom éves koromban megelégeltem a dolgot. Alberto-val éppen haza fele tartottunk az iskolából, amikor elhaladtunk egy karate iskola előtt. 

- Te, Alberto - fordultam barátomhoz. - Menjünk be! Nézzünk szét!

- Megőrültél, Sean? Minek? Hogy itt is elverjenek bennünket? Nem elég az, amit a nagyoktól kapunk? - nézett rám elkerekedett szemekkel. 

- Nekem elegem van abból, hogy állandóan bokszszák vagyok! Meg akarok tanulni verekedni, hogy én püfölhessek másokat és ne fordítva legyen! - mondtam indulatosan, majd karon fogtam Alberto-t és behúztam az ajtón.

Ettől a naptól fogva én is részt vettem a heti háromszori kung fu edzéseken. Igaz, anyámat kicsit puhítani kellett, hogy az árát finanszírozni tudjam.

- Sean Edward Adams, neked elment az eszed? - kiáltott fel anyám, amikor előadtam neki, hogy edzeni szeretnék járni. - Azt hiszed, nekem csak úgy van pénzem az ilyen haszontalan dologra? Kisfiam, nekem nagyon keményen meg kell dolgoznom a mindennapi betevőnkért!

- Ugyan már, Marylin, nem is olyan rossz dolog, hogy a kölyök karatézni akar - kelt a védelmemre anyám aktuális pasija, Charles. - Kemény világ van odakint, egy férfinek meg kell tudnia magát védeni. 

Hevesen bólogattam Charles bölcsességére.

- Igen? - nézett anyám mindkettőnkre durcásan. - És ki fogja a rávalót megkeresni?

- Majd én szerezek neki egy kis munkát, hogy legyen pénze - veregette meg a vállamat Charles. - Jó kölyök a fiad, még neked is hasznos lehet, ha meg tud benneteket védeni.

Így aztán Charles szerzett nekem munkát: reggelente újságot hordtam ki a környéken. Ez azzal járt, hogy korán kellett kelnem, de nem bántam, mert nagyon akartam edzésre járni. Anyám, látva, hogy mennyire eltökélt és szorgalmas vagyok, mindig megpótolta a pénzemet, így ki tudtam a tandíjat fizetni.