A Gringó

- 16. -

Az első ellenféllel nem tartott sokáig a mérkőzés. Agresszívan támadtam, nem hagytam időt a mexikóinak gondolkodni, védekezni és stratégiát gyártani. Minél hamarabb be akartam fejezni a harcot. Ezt a menetet megúsztam kisebb sérülésekkel. Felszakadt az egyik homlokom, ahonnan vékony csíkban folyni kezdett a vér, valamint kaptam egy gyomrost is. Igyekeztem a fájdalmat kirekeszteni a tudatalattimból, és csak a harcra koncentrálni. Sikerült a mexikóit annyira meggyengítenem, hogy alig állt a lábán, és innen már egyenes út vezetett a győzelemig. Addig ütöttem, míg ő maga nem jelezte, hogy megadja magát. Amikor a bíró kihirdette a győztest, Erikáékat néztem. Kamilla integetett, Erika megkönnyebbülten mosolygott. Feléjük akartam menni, de Bruno jött értem és visszakísért az öltözőbe. Míg kimentem, szememet nem vettem le Erikáról. 

Nyolcan maradtunk. Míg az újabb menetek mentek, Bruno hozott egy üveg ásványvizet, valamint egy egészségügyi táskát. A mosdóban lemostam a vért az arcomról és a kezemről, valamint egy kis jóddal elláttam a homlokomon lévő sebet. Visszamentem az öltözőbe és végigdőltem a padon, hogy pihenni tudjak. 

- Te vagy a Gringó, igaz? - hallottam egy öblös hangot nem messze tőlem. Eddig még egyik versenyzővel sem beszéltem, senki sem szólt a másikhoz. Meglepett, hogy valaki beszélni kezdett hozzám és ráadásul tudta, hogyan szólítanak. Lassan kinyitottam a szememet és oldalra fordítottam a fejemet. A szemközti padon jól megtermett szőke srác ült. Tőlem valamivel fiatalabb volt. Katonaviselt volt, mert karjára olyan szimbólumok voltak tetoválva. Hideg szemeivel bámult rám. 

Mivel nem válaszoltam, újra megszólalt.

- Hallottam már rólad. Azt mondják, veszélyes ellenfél vagy. Még börtönben is ültél, mert megölted valami nagykutya fiát... - nem fejezte be a mondatot, hanem jelentőségteljesen nézett rám.

Nem volt kedvem társalogni, erőt akartam gyűjteni a következő körre. Mielőtt még újra mondhatott volna valamit a szőke, érte jöttek és egy másikkal együtt kimentek. Volt egy olyan érzésem, hogy még szembe kerülök vele. 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Anyu, fáj apunak, hogy verik? - kérdezte sírós hangon Kamilla. Immár az én ölemben ült, mert addig ficánkolt Mr. Rodrigez ölében, míg az végül beadta a derekát, és megengedte neki, hogy átüljön hozzám. Befúrta magát a karjaimba és belém csimpaszkodott.

- Biztosan, kicsim - válaszoltam elcsukló hangon. 

Sean az első viadalt könnyen vette, viszonylag hamar vége is volt. Sosem láttam még azelőtt verekedni. Egy-két edzését láttam, de így még soha sem. Nem is tudtam már, kit is sajnáljak jobban: őt vagy az ellenfelét. 

- Ugye, nem hal meg apu?! - Kamilla hangja kétségbeesett volt. Zolit már elveszítette. Sean-hoz annál jobban ragaszkodott. Ha őt is elveszíti, nem tudom, hogy fogja feldolgozni. 

- Nem, kicsim, apu nem hal meg - próbáltam megnyugtatni, de hangom remegett. 

Ez a második összecsapás sem tűnt nagy falatnak számára. Még mindig könnyen és gyorsan mozgott, látszott, hogy minden mozzanatát előre eltervezte. Agresszív és rámenős volt, nem hagyott időt az ellenfélnek. Viszont féltem, féltem, hogy azzal a szőke hajú, hideg férfivel fogják majd összetenni. Láttam, hogy az a férfi hogyan verekszik. Mind a két ellenfelét könyörtelenül agyonverte, mert úgy vitték ki őket. Éreztem, hogy ők fognak maradni, szembe fognak egymással kerülni. Bárcsak történne valami, ami véget vetne ennek az egész rémálomnak most azonnal! Valami földrengés! Vagy valami isteni katasztrófa. Ám nem történt semmi. A harc folyt tovább.