A Gringó

- 4. -

Számomra a börtönélet nem sokban különbözött a kinti élettől. A szabály ugyanaz volt: ha életben akartál maradni, tökös és kemény csávónak kellett lenned. Nekem ez nem esett a nehezemre. Nem telt bele sok idő, hogy kivívjam a tiszteletet és itt is elterjedjen a nevem: Hóhér. Ha valaki belém kötött, nem kérdeztem, nem mondtam semmit, csak az öklömet használtam. Nem érdekelt senki és semmi, nem volt veszítenivalóm. Az sem érdekelt, ha bunyózásért elzárást kaptam, legalább ott békén hagytak. 

Magányos voltam és befelé forduló. Nem tűrtem meg magam mellett senkit. Már öt éve voltam a sitten, amikor találkoztam egy magyar lelki pásztorral, Homoki Ádám testvérrel. Ádám heti háromszor járt be a börtönbe az Isten igéjét hirdetni és lelki vigaszt, támaszt nyújtani az elítélteknek. Istentiszteleteit a könyvtárban tartotta és bárki csatlakozhatott, aki csak akart. Eleinte nem vettem részt ezeken az alkalmakon, mert Isten kifejezetten nem érdekelt. Haragudtam rá, mert elvette az anyámat és megengedte, hogy Angel elvetesse a gyerekünket. Aztán az egyik nap én takarítottam a folyosókat, és éppen a könyvtár előtt mostam a padlót. Meghallottam Ádám szavait, amint éppen a tékozló fiúról prédikált. Nem akartam odafigyelni, de a szavak valahogy mégis eljutottak a tudatomig, majd le egészen a szívemig. 

- A fiú kikérte édesapjától a vagyon ráeső részét és elhagyta a házat. Az apa fájó szívvel, de útnak engedte a fiát. A fiú mindenét elverte és csak addig voltak barátai, amíg vagyonnal rendelkezett. Amikor már semmije sem maradt és nagyon éhezett, elszegődött disznókat őrizni és azok ételét ette. Majd így gondolkodott magában: édesapámnál a béreseknek is jobb dolguk van, mint nekem itt. Haza megyek hozzá, és megvallom neki, hogy vétkeztem, nem vagyok méltó arra, hogy a fiának nevezzen. Csak remélni merte, hogy legalább béresként visszafogadja. A fiú ezekkel a gondolatokkal kelt útra. 

- És mit csinált eközben az apa? Minden áldott nap kiment az útra és azt nézte, hátha a fia hazatér. Gondoljátok el, ezt több évig, minden nap megcsinálta! Nem volt olyan nap, hogy ne ment volna ki a fiát várni. El tudjátok képzelni, mit érezhetett, amikor egy nap meglátta a fiát hazatérni? - Ádám itt szünetet tartott. Azt akarta, hogy a hallgatósága ebbe belegondoljon. Én is belegondoltam. Eszembe jutott, amikor Angel elszaladt tőlem azon az utolsó estén és sokáig nem találtam sehol. Mindenütt kerestem, nem volt nap, hogy ne faggattam volna valakit arról, hogy nem látta-e. Aztán, amikor Burno szólt, hogy Angel újra dolgozik... Amikor újra láttam, szívemet a boldogság járta át. Ám, be kellett látnom, hogy nekem nem örült Angel...nem, egyáltalán nem. Elvetette a kis babánkat, a terhességéről nekem nem is szólt....és aztán még képes volt egy másik pasi karjaiba nevetgélni. A nevetése. Most is, amikor eszembe jutott az a jelenetet, mérhetetlen gyűlölet és féltékenység lett úrrá rajtam. Hogy tehette ezt velem Angel? Miért nem voltam neki elég jó ahhoz, hogy mindent maga mögött hagyjon és eljöjjön velem családot alapítani? 

A falnak dőltem és úgy hallgattam Homoki testvér további szavait. Válaszokat kerestem, talán ő meg tudja nekem adni. Amikor véget ért az isten tisztelet és a többiek kiszállingóztak a könyvtárból, beléptem. Ádám a papírjait és könyveit rakta éppen a táskájába. Amikor megpillantott, rám mosolygott.

- Sean? Örülök, hogy itt vagy és meghallgattad a prédikációmat - mondta melegen.

Nagyon meglepődtem a szavain. Honnan tudja a nevemet? És azt, hogy végighallgattam az előadását? 

- Már vártam rád. Az Úr mondta, hogy jönni fogsz - folytatta barátságos hangon.

Egy szót sem tudtam kinyögni, annyira megdöbbentettek a szavai. Engem itt vártak? Tudták, hogy jövök? 

Homoki Ádám vékony testalkatú, magas, szakállas férfi volt, meleg barna szemekkel. A korát nem tudtam volna megmondani. Ősz szálak már vegyültek a hajába és a szakállába, de mosolygós arca megfiatalította. 

- Gyere, ülj le egy kicsit - mutatott egy székre. 

Engedelmesen leültem, ő pedig velem szembe. 

- Hogy vagy, Sean? - kérdezte. 

- Honnan tudod a nevemet? - kérdeztem vissza.

- Á, én itt szinte mindenki nevét tudom. Még azokét is, aki nem járnak be a prédikációimra. Egy-egy magán beszélgetésre mindenki vágyik. Eddig még csak te voltál az, aki nem állt szóba velem. 

Egy ideig nem szóltam semmit. Egyébként sem voltak a szavak embere.

- Mi bánt téged, Sean? - kérdezte újból, hogy felvegye a beszélgetés fonalát.

- Semmi - vágtam rá gyorsan. Nem akartam gyengének mutatkozni. Flegma hangra próbáltam váltani. - Csak erre jártam, kint takarítottam. Ennyi. 

Ádám továbbra is barátságosan nézett rám. Aztán megismételte a kérdést.

- Mi bánt téged, Sean? 

Tekintetünk összeakadt. Éreztem, ahogy a vesémbe lát, mindent tud rólam. Nagyot nyeltem. 

- Szerettem egy nőt, akinek nem kellettem... - kezdtem akadozva. - A közös gyerekünk sem kellett neki. Elvetette. 

A torkomat a sírás fojtogatta, ahogy kimondtam a szavakat. Még mindig fájtak. 

- Miatta vagy börtönben? - kérdezte a lelkész gyengéden.

Bólintottam.

- Megöltem egy férfit féltékenységből. 

Csend borult ránk, elvesztem a gondolataimban, majd szinte öntudatlanul elmondtam neki mindent. Az anyámat, a gyerekkoromat, és Angelt is részletesen. Soha ennyit nem beszéltem még, mint akkor. A szavak, mint valami patak, ömlöttek belőlem. Tudtam, hogy megérti, tudtam, hogy nem ítél el. 

Attól a naptól fogva én is részt vettem Homoki testvér prédikációin, és sokat beszélgettem vele. Igaz barátommá vált, akiben megbízhattam. 

Szabadulásom előtt pár hónappal elmondtam neki, hogy ha kimegyek a börtönből, új életet szeretnék kezdeni, távol mindentől és mindenkitől. Ő vetette fel először, hogy mi lenne, ha Magyarországra mennék. Ő elintézne nekem mindent ott, szállást és munkát. Csak a nyelvet kellene megtanulnom, ami nem könnyű, de - szerinte - én szerettem a kihívásokat. Elfogadtam az ajánlatát, így hát tíz éves rabságom után egy repülőn találtam magamat, mely egy teljesen új élet felé repített.