A Gringó

- 7. -

Amióta találkoztam Erikával, nem tudtam másra gondolna, csak rá. Újra és újra visszapörgettem magamban azt a jelenetet, amikor megláttam őt és váltottam vele pár szót. Minden porcikában azt éreztem, hogy ő az a nő, akire mindig is vágytam; ő az, aki mellett végre lenyugodhatnék és boldog lehetnék. Ám a tartózkodása, a gyűrű az ujján, kétségekkel töltöttek el. Nem akartam mellette úgy élni, hogy a férje után vágyik, hogy más valaki közénk áll. Nem akartam osztozkodni. Osztozkodnom kellett az anyámon, Angel-en... Erikán nem akartam. Magamnak akartam őt. Csakis magamnak. Azt akartam, hogy azért szeressen, aki vagyok, és ne vágyjon valaki más után, míg velem van, és ne kelljen azon őrlődnöm, hogy elég jó vagyok-e neki. 

Éjjel nem aludtam, mert vívódtam magamban. Felhívjam? Belemenjek ebbe a kapcsolatba? Vajon ő egyáltalán akar egy kapcsolatot velem? Rémülettel töltött el az a gondolat, hogy találkozunk pár alkalommal, aztán ő végleg meggondolja magát és elhagy. Azt én már nem éltem volna túl...

Másnap délután, az egész napos vívódás után, felhívtam. Szinte azonnal fogadta a hívásomat, mintha már várt volna rá. Ezt jó jelnek vettem. 

- Sean! - szólt bele örömmel. Szívem nagyot dobbant. Talán már korábban is hívhattam volna és nem kellett volna magamat szétidegelni?!

- Erika - nyögtem a vonal végén. Pár pillanatig egyikünk sem szólt semmit, a másikra vártunk. Ő törte meg a csendet.

- Örülök, hogy hívtál - mondta. 

- Én is örülök, hogy újra hallom a hangodat - mondtam sután. Aztán kissé tétován megkérdeztem: - Volna kedved találkozni velem valamikor? Beülhetnénk valahová és beszélgethetnénk...

- Szívesen - válaszolta. - A holnap, vasárnap jó lenne? A kislányom, Kamilla a szüleimnél tölti a napját, akkor ráérnék...

- Nagyon jó. A vasárnap nekem is jó. Hol találkozzunk? 

- A kávézónál, jó? Délután két órakor?

- Igen, jó lesz.

Aztán elbúcsúztunk. Tegnap éjjel az idegesség miatt nem aludtam, ma éjjel az izgalomtól nem fogok tudni aludni, pedig muszáj lesz, ha nem akarok kimerülten és halál fáradtan holnap Erikával találkozni.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A szívem majdnem kiugrott a helyéről, amikor megláttam a telefonom kijelzőjén, hogy Sean hív. Egész nap a hívását vártam, és a telefont úgy helyeztem, hogy a közelemben legyen, hogy bármikor meghalljam és fel tudjam azonnal venni. 

- Ki volt az? - kérdezte Kamilla, amikor bontottam a vonalat és kicsit álmatagon álltam a mosogatónak dőlve. 

- Egy férfi, akit tegnap ismertem meg - válaszoltam őszintén a lányom kérdésre. 

- És mit akart? - faggatott tovább.

- Meghívott, hogy találkozzunk valahol és beszélgessünk - feleltem még mindig az igazságnak megfelelően. Feleslegesnek tartottam, hogy hazudjak a lányomnak, az nem volt a stílusom. Elvártam tőle is, hogy mindig igazat mondjon, tehát én is ugyanezt tettem vele. Kamilla tíz éves volt. Hét éves volt, amikor Zoli meghalt. Természetesen nagyon szerette az apját és Zoli is viszont szerette őt. Szoros volt kettőjük között a kapcsolat, és a lányomat nagyon is megviselte édesapja elvesztése. Nem vetődött fel eddig még, hogy mi lenne, ha megismerkednék valakivel, mert eszembe sem jutott. De nem akartam azt, hogy nem mondom meg neki nyíltan az igazat, aztán Sean-nal többször is találkozgatunk, aztán meglát vele valaki és elmondja a lányomnak. Ne mástól tudja meg. Figyeltem Kamilla arcát, hogyan veszi be ezt az információt.