A Gringó

- 17. (Befejező rész) -

A térdembe nyilalló fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, ami a szívemben dúlt. Nehezen összpontosítottam Wilsonra, csak Erikán és a babán járt az agyam. Nem lehet, hogy elveszítsem őket. Össze kellett szednem magam, hogy végre kiszabaduljak innen és a kórházba mehessek. Wilson nagyon is jól tudta, hogy a lábam lesérült, és ő ezt ki is használta. Önelégült vigyor terült el az arcán minden egyes ütés után. Kiköptem a számból a vért. A családomnak szüksége van rám, nem hagyhatom őket cserben. Láttam, hogy Wilson is fáradt és tele volt zúzódásokkal. Lomhább volt, mint én. Ezt kellett kihasználnom, ez volt  az erősségem, ezzel győztem mindig. Ránéztem Antonio-ra. Sápadt arccal ült a nézőtéren, szeme tele félelemmel vegyes aggódással. Félt, hogy nem győzök, félt, hogy nem kapja meg az áhított pénzt, de félt, hogy ha a feleségemnek baja esik, akkor megölöm őt. Aztán Wilsonra néztem. Úgy néztem rá, mint, aki már győzött. És ő tudta. Már nem vigyorgott. Elmémet csak az előttem álló feladatra összpontosítottam. A feleségem és köztem Wilson állt. Ő volt az akadály. Nem volt más dolgom, mint félre söpörni őt. Agyamban már le volt játszva a meccs. Aztán Wilson felé indultam. 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Már a szüléshez készített elő az egyik nővér, amikor befutott a doktornőm is. 

- Erica! Mi történt? Úgy volt, hogy van még időnk - kérdezte kissé kifulladva, ahogy belépett a vizsgálóba. - Hol van Sean? 

Nem mondhattam el, hogy mi történt velünk, helyette hangos zokogásba törtem ki. Átölelt és úgy próbált nyugtatni. 

- Van ennek valami köze ahhoz, hogy egy idegen férfit láttam kint Kamillával? - kérdezte aggódva a doktornő. 

Csak bólintottam, de továbbra sem magyaráztam meg a helyzetet. A doktornő nem vesztegette tovább az időt, felkészült, hogy levezesse a szülést. 

- Erica! Nyomj! Nyomj! - utasított a doktornő a szülőszobán. Hiába nyomtam, a baba nem mozdult. Nem tudom, mennyi ideje voltam már a szülő szobán, elvesztettem az időérzékemet. A doktornő és egy bába serénykedtek körülöttem, de a szülés nem haladt előre. Erős fájdalmaim ellenére is aggódtam Sean-ért. Mi lehet vele? Vége van már? Mikor jön már értem? 

- Sarah, menj és szólj, hogy készítsék elő a műtőt, nem kockáztatjuk tovább a baba életét - hallottam a doktornő utasításait. 

- Baj van? - kérdeztem gyenge hangon. A vajúdás és az aggódás kivette az erőmet.

- Nem haladunk semerre és aggódom a babáért, ezért nem várunk tovább - magyarázta türelmesen a doktornő.

Hordágyra fektettek és a szülőszobából átkerültem a műtőbe. Sírni kezdtem. Sean! Sean! Miért nem vagy itt? Miért hagytál egyedül? 

- Erica, semmi baj nem lesz, ne aggódj! - lépett mellém a műtőben a doktornő és megsimogatta a hajamat. - Minden rendben lesz! 

Gerincérzéstelenítőt kaptam, amitől hamar megszűntek a fájdalmaim. Ködös aggyal feküdtem a műtőasztalon és imádkoztam, hogy Sean is és a közös gyermekünk is életben maradjon.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Utolsó erőtartalékaimat mozgósítottam, amikor Wilson felé léptem. A meccsnek véget kellett vetnem. A győzelemre koncentráltam, a fájdalmat kívül helyeztem a tudatomon. Nem hagytam időt Wilsonnak. Hol az öklöm csapott az arcába, hol a lábam a gyomrába. Amikor földre került, rávetettem magamat, kezeit hátrafeszítettem és a lábammal leszorítottam, míg a fejét oldalra csavartam. Ha kell, megölöm, de ki kell mondania, hogy én győztem. 

- Győztél - suttogta Wilson elgyötört hangon.

- Hangosabban! - parancsoltam rá.

- Győztél! - préselte ki magából immár olyan hangon, hogy a bíró is hallotta. 

Azonnal elengedtem Wilsont, és felpattantam. Az öltöző felé vettem az irányt. A zuhanyzóban gyorsan lemostam magam, majd felrángattam a ruháimat. Kifelé menet Brunoba botlottam.  Nem teketóriáztam, elkaptam a nyakánál és a falhoz nyomtam, a térdemet pedig az ágyékába nyomtam. 

- Ezt Angelért kapod meg a feleségemért - sziszegtem gyűlölködve. - Most pedig elviszel a kórházba a feleségemhez! Megértetted?

Igen - hörögte Bruno falfehér arccal. Amikor elengedtem, kétrét görnyedt és köhögve kapkodott levegőért. A karjánál fogva ráncigáltam ki az autóhoz és belöktem a vezető felőli ülésbe, én pedig gyorsan beszálltam a másik oldalon. Egész úton nem szóltunk egymáshoz. 

Ahogy a kórházhoz kanyarodtunk, kipattantam az autóból és beszaladtam, meg sem állva az első pultig. 

- Segíthetek? - kérdezte a pult mögött álló ápolónő kissé csodálkozva. Valószínűleg nem tudta eldönteni az összevert arcomról, hogy kezelésre jöttem-e vagy látogatóba.

- Erika Adams... a feleségem... - hadartam szaggatottan. - Nem rég hozták be szülni.

- A szülészet a harmadik emeleten van - közölte a nővér. Megköszöntem és a liftet meg sem várva, a lépcsőn szaladtam fel a harmadikra, kettesével szedve a lépcsőfokokat. A szülészet folyosóján a doktornőbe botlottam.

- Sean! - kiáltott fel a doktornő meglepetten, amikor meglátott. - Sean! Hol volt eddig? Mi történt magával? - nézett végig rajtam csodálkozva. - Jól van?

- Igen, jól vagyok! Erika? Hol van? És Kamilla? 

- Jöjjön! - mondta a doktornő és elindult előttem. Újra elöntött a félelem. Miért nem mondja azt, hogy minden rendben van a feleségemmel és a lányommal? Miért nem nyugtat meg? Ha meghalt Erika... Ha nem él... Én nem tudom, mi lesz velem! 

A doktornő bevezetett az egyik szobába. 

- Apu! Apu! - kiáltotta Kamilla, amikor beléptem, és a karjaimba ugrott. - Apu, jól vagy? Annyira féltettelek! Azt hittem, meg fogsz halni!

Magamhoz szorítottam törékeny kis testét. Kamilla a nyakamat szorította és éreztem, ahogy forró könnyek áztatják arcát.

- Jól vagyok! Semmi baj, kicsim! Minden rendben van! - nyugtatgattam, miközben a haját simogattam. Kamillával a karomban odaléptem az ágyhoz. Erika fáradt arccal, de mosolyogva nézett rám. Istenem, jól van! Köszönöm! Mellette egy kis kocsiban feküdt egy apró kis teremtmény. Óvatosan letettem Kamillát, leültem Erikához az ágy szélére. Szorosan megöleltük egymást. Csókokkal halmoztam el az arcát, a haját és mélyen beszívtam ismerős, kellemes illatát. 

- Sean! - suttogta szorosan hozzám tapadva. - Annyira hiányoztál és annyira aggódtam érted!

- Édesem - nyögtem ki. 

- Nézd csak - bontakozott ki a feleségem ölelő karjaimból és a mellette lévő kocsihoz fordult. Óvatosan kivette belőle a pólyába bugyolált kis emberkét, majd a karjaimba tette. 

- Drágám, bemutatom neked a legifjabb Adamst, Eli (ejtsd: Iláj) Adamst, a kisfiadat - mondta csillogó szemekkel Erika.

A fiam! A kisfiam! Áhítattal érintettem meg apró kezét és szinte még levegőt sem mertem venni, amikor ujjammal végigszántottam pirospozsgás arcán. Megrohantak az emlékek. Láttam anyámat magam előtt, amikor még kicsi voltam, aztán Angelt, aki nem akarta a közös gyermekünket és a közös életet. Nem tudtam szavakba önteni, hogy mit is éreztem, mert arra nem voltak szavak! Nagy utat jártam be, mire haza találtam! De végre itthon voltam... Erikával, Kamillával és Eli-val!