A Gringó

Prológus

Álmomban Angelt öleltem és csókoltam. Ujjaim végigszántottak hófehér bársonyos testén. Hosszú fekete haja, mint a nap sugarai, terültek el a párnán. Rám mosolygott és azt mondta, hogy szeret. Apró csókokkal halmoztam el testének minden zugát. Akartam és kívántam őt. Azt akartam, hogy csak az enyém legyen. Örökké. 

A cellámban kigyúlt a lámpa. Reggel hat óra volt. Mindenkit felkeltettek. Még kába voltam az édes álomtól. Fájón hasított belém a tudat, hogy nem Angelt tartom a karjaimban, hanem egy szűk cellában egy keskeny ágyon ébredtem fel. Pedig megszokhattam volna már. Nyolc éve minden reggel itt köszöntött rám egy új nap. Fáradtnak és öregnek éreztem magam. 

Egyedül voltam a cellában. Egy ideig Steve lakott velem. Fiatal, rendes gyerek volt. Nem bírta az itteni életet. Halálra késelte az anyja szeretőjét, aki verte az anyját. Sokat sírt és idegileg kikészült. Aztán egyszer az orvosiból gyógyszert lopott és mindet beszedte. Mire rátaláltam, már nem lehetett rajta segíteni. Meghalt. 

A rácsok mögött is olyan volt az élet, mint odakint. Ha nem vigyáztál, bedaráltak. Keménynek kellett lenned, mert a gyengéket eltaposták. Az érzelmeidet, álmaidat nagyon mélyre el kellett temetned, ha életben akartál maradni. 

Angel. Még mindig kísértett álmaimban. Nem akartam rágondolni. El akartam őt felejteni. Mert nem szeretett. Sohasem szeretett. Én hazudtam azt magamnak, hogy szeret engem. Annyira vágytam arra, hogy egy nő szeressen, hogy sokáig nem vettem észre, hogy csak áltatom magamat. 

- Gringó, reggeli - csattant a börtönőr hangja, ahogy elhaladt a cellám előtt. Ez magamhoz térített. Ma én vagyok a takarító, nekem kell a wc-ket, a zuhanyzót és az edzőtermet kitakarítani. Jó. Nem kell gondolkodni. Nem fogom a szívemet fájdítani. Ha jól osztom be az időmet, még arra is futja, hogy edzek. Szorgos napom lesz. Ez nagyon fontos egy börtönben. 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Éjjel 11-re járt az idő. Még dolgozatokat javítottam a konyhaasztalnál. A hálószoba ajtón kiszűrődött férjem nyöszörgése. Nem akartam meghallani. Nem, semmiképpen sem, mert akkor összefogok újra törni. Nem tudtam segíteni már a férjemen. Zolinak végső stádiumú agydaganata volt. Azt kérte, hogy otthon tölthesse a családjával még azt a kis időt, ami hátra volt neki.  

Kata, a barátnőm jutott az eszembe. Szívembe fájdalom hasított. Jól emlékeztem arra a két héttel ezelőtti napra, amikor a férjem behívott magához a szobába. Éppen főztem. Mindig úgy gondoltam, hogy a férjemmel nagyon szeretjük egymást, minden rendben van közöttünk, hogy mi hárman, Kamillával, a kislányunkkal együtt egy nagy boldog család vagyunk. Aztán Zoli szétpukkasztotta ezt a léggömböt akkor azon a napon. 

- Édesem, valami baj van? Szükséged van valamire? - léptem be aggódva a szobába. 

Zoli annyira gyenge volt. A kezelések, a gyógyszerek tönkre tették. Ám én még így is szerettem és odaadóan ápoltam a férjemet. 

- Nem, nincs semmi - mondta a férjem halvány hangon. - Beszélni akarok veled. Gyere, ülj ide mellém az ágyra!

Leültem és a férjem kezét a kezembe vettem. Gyengéden cirógatni kezdtem.

- Nincs sok időm hátra - kezdte Zoli, majd, látva, hogy közbe akarok vágni, gyorsan folytatta. - Erika, mindketten tudjuk, hogy hamarosan meghalok. El kell neked mondanom valamit... Tudom, hogy nem ok nélkül kaptam ezt a halálos betegséget. Volt időm gondolkodni a kórházban, és itthon is. Te mindig hűséges és odaadó voltál hozzám. Dolgoztál, itthon is helyt álltál és megajándékoztál a gyönyörű kislányunkkal, Kamillával. 

Zoli szembe könnybe lábadt. Megszorítottam a kezét. Megindítottak szavai és hálásan néztem rá. 

- Erika - kezdte újra férjem egy kis pihenés után. - Én nem voltam jó férjed...

- Jaj, édesem, miért mondasz ilyet? - tiltakoztam.

- Hagyd, hogy végig mondjam - vágott a szavamba. - Nem voltam jó férjed. Nem voltam hűséges hozzád, pedig nem érdemelted meg.

Szavai megdöbbentettek. Mit akar ezzel mondani? Kérdő tekintetemet látva, folytatta.

- Évekig csaltalak a legjobb barátnőddel, Katával - mondta ki végül. 

Úgy éreztem, hogy kést döftek a szívembe. Zoli és Kata? A férjem megcsalt? A legjobb barátnőmmel? Mikor? Hányszor? Miért? És miért nem vettem észre? 

Kezemet kihúztam férjem kezéből. A döbbenettől sem sírni, sem megszólalni nem tudtam. Nem akartam elhinni, hogy ők ketten...akikben megbíztam, és akiket szerettem, azok elárultak engem. 

Emlékszem, akkor kitámolyogtam a hálószobából és a fürdőszobába vettem az irányt. A kád szélén ülve újra végig gondoltam, mit is mondott a férjem. Majd heves zokogásba törtem ki. Az életem, az addig boldognak hitt életem menthetetlenül darabokra hullott.