A Gringó

- 15. -

Bruno a házunk előtt bedudált. Tudtam, hogy ő volt az, akinek eljárt a szája, hogy visszajöttem a városba. Az edzőtáskámat magamhoz vettem, és kimentem hozzá. Fogcsikorgatva ültem be mellé, és gyűlölködve néztem rá. 

- Ha a családomnak baja esik, te leszel az első, akit megölök - sziszegtem.

Bruno nem szólt semmit, csak gázt adott és elhajtottunk. A versenyt egy eldugott helyen, az egyik maffiafőnök birtokán rendezték meg. Az egész rendezvény illegálisnak számított. Amikor oda értünk, már nagyban mentek a fogadások. Nagy összeg volt a tét. Antonio szívélyesen jött elénk, és ölelésre lendítette a karját, de én ellöktem magamtól.

- Hol van a családom? - követeltem tőle.

- Sean, Sean! Nyugodj meg! Jól vannak, minden rendben van velük - válaszolta mosolyogva Mr. Rodrigez. - Miattuk egyáltalán ne aggódj. A meccsre összpontosíts!

Ebben a percben legszívesebben kitörtem volna Antonio nyakát, és a családom megkeresésére indultam volna. De tehetetlen voltam. Itt mindenki állig fel volt fegyverezve, mindenkinek lapult valamilyen fegyver az öltönye alatt. Ha botrányt csináltam volna, nem úsztuk volna meg élve. Összeszorítottam a fogaimat és haragosan fújtattam. Antonio jobbnak látta, ha inkább távozik. Bruno gondoskodására bízott, aki azonnal egy olyan helyiség felé terelt, amely öltözőként funkcionált. Rajtam kívül még vagy tízen tartózkodtak az öltözőben. Mindannyian izmos, sportos testalkatúak voltak és azért jöttek, hogy győzzenek. Halvány gőzöm sem volt róla, hogy nekik mi volt a tét, én csak az enyémre koncentráltam: a családomra. Nem szóltam senkihez, csak elfoglaltam egy helyet és vetkőzni kezdtem. Fekete térdnadrágot vettem magamra, és felhúztam az ötujjas bőrkesztyűmet, aztán még elmondtam egy fohászt, mert szükségem volt lelki támogatásra is. 

Mint kiderült, tizenhat harcos vett részt a versenyen. Kettesével jelölték ki őket. Nem voltak menetek. A harc addig tartott, míg valamelyik fel nem adta, vagy bele nem halt. Az öltözőben vártam a soromra. Egy mexikóival maradtam utoljára. Végig néztem rajta. Tőlem magasabb volt. Vékony testalkatú, kidolgozott izmokkal. A feje kopaszra volt borotválva, és fekete szakáll keretezte arcát. Nem féltem tőle. Magamban számba vettem, milyen technikákat kell alkalmaznom és ő miket léphet ezek ellen. Mindig igyekeztem a meglepetésre építeni és magamban már előre lejátszottam az egész menetet. 

Bruno jött szólni, hogy mi következtünk. A mexikói előttem ment ki. Amikor elhaladtam Bruno mellett, a tekintetemmel majdnem felnyársaltam. Ha minden kötél szakad, őt fogom az ellenfél helyébe képzelni, és akkor biztos, hogy én győzök, mert Brunot legszívesebben már agyon vertem volna.

A küzdőtérre belépve a tömeg hangos morajlása fogadott. Nem volt hatalmas a terem. Középül egy hosszú emelvény szolgált küzdőtér gyanánt, amelyen már vérvoltok éktelenkedtek az előző harcok következtében. Szemem azonnal Erikát kereste. Az első sorban ült Mr. Rodrigez és Bruno között. Kamilla Antonio ölében ült. Erika tekintete tele volt rémülettel. Amikor meglátott, majdnem megint elsírta magát. Egymásra néztünk. Szájával a szeretlek szót formázta. Én is ugyanezt mondtam vissza neki hangtalanul, aztán felléptem a küzdőhelyre.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nagyot dobbant a szívem, amikor végre megláttam a férjemet. Arca nyúzott volt és megviselt az aggódástól. Nem akartam arra gondolni, hogy vele is ugyanazt történhet meg, mint az előző férfiakkal, akiket véresre vertek, és volt, akit eszméletlenül vittek le a magasított helyről. Szerettem volna Kamillát megóvni a látványtól, de Mr. Rodrigez nem adta át nekem a lányomat. Tehetetlen dühvel vájtam a körmeimet a tenyerembe. Legszívesebben üvöltve cibáltam volna ki a lányomat az öléből.