A Gringó

- 14. -

Kamilláért mentem az iskolába. Szerencsére nem volt messze az iskola, amit így nagy pocakkal nagyon is díjaztam. A nyolcadik hónapban jártam. Kezdtem ödémásodni, és állandóan pisilnem kellett. Nagyon boldog voltam, hogy úgy el tudtam Kamillát hozni az iskolából, hogy közben nem pisiltem össze magam, pedig mindig nagyon ügyeltem, hogy mielőtt kitettem a lábam a házunkból, előtte biztos, hogy elmenjek wc-re. 

Kamillával hazafele baktattunk, amikor újra megláttam a fekete furgont a sötétített üvegeivel két házzal lejjebb a túl oldalon. Két napja vettem észre. Mindig ugyanazon a helyen állt. Nem tudtam kivenni, hogy kik ülhetnek benne, de valahogy rossz érzéssel töltött el a látványuk. Nem voltam benne biztos, hogy csak beképzelem, hogy minket figyelnek, vagy csak túl sokat néztem krimit a tévében. Sean-nak nem szóltam, mert nem akartam feleslegesen aggasztani. Igazából nem csináltak semmit, nem követtek el bűnt azzal, hogy ott parkoltak a kocsival. De mintha minket figyeltek volna... 

- Mi újság, hercegnő? Nő a pocakod? - kérdezte tréfásan Zsuzsa. Skype-oltunk. Jó volt újra magyarul beszélgetni. Igaz, Kamillával, ha kettesben voltunk, magyarul beszéltünk, de mióta suliba járt, kevés időt töltöttünk együtt, és jól esett valakivel az anyanyelvemen társalogni. Zsuzsa mindig honvágyat okozott. Hiányzott ő is és a szüleim is, de Sean-nak itt volt állása, itt éltünk, ezt el kellett fogadnom. Zsuzsa úgy gondolta, álom életem van itt Amerikában, ezért elkezdett hercegnőnek szólítani. Ezen mindig jót mulattam.

- Igen, szépen gömbölyödöm - válaszoltam mosolyogva. 

- Lehet már tudni a kis utód nemét? - kérdezte.

- Tudni lehetne, de mi Sean-nal meglepetésnek szánjunk, ezért kértük a doktornőt, hogy ne árulja el a kicsi nemét - válaszoltam. 

- Istenem, Eri, úgy irigyellek! Egy álom pasival éled az álom életed! Én meg - vált barátnőm hangja keserűvé. - Itt sorvadok a Sanyi után.

- Ez nem igaz! Olyan régóta áhítozol rá! Nem hiszem el, hogy nem vesz észre, vagy nem tetszel neki - kiáltottam felháborodottan. Tudtuk, hogy Sanyi szégyenlős, ne, de ennyire?! - Vén fiú marad ez a Sanyi, ha így folytatja.

- Hát nem tudom. Az édesanyja tegnap halt meg. Szegény Sanyi nagyon maga alatt van. Azért negyven évig élt az édesanyjával, akit nagyon szeretett. Arra gondoltam, talán felajánlom neki, hogy segítek neki az ügyek intézéseben... Mit gondolsz? - kérdezte Zsuzsa.

- Nagyon jó ötletnek tartom, csak kicsit félek, hogy megint csalódsz benne, mert végül nem lesz semmi - válaszoltam őszintén aggódva.

- Ha nem is lesz belőle semmi, legalább mellette lehetek a legnehezebb időszakában. Tudod, hogy nincs senkije, mert egyke fiú. 

- Talán jó is, hogy meghalt az anyja - mondtam, majd mielőtt Zsuzsa felháborodottan a szavamba vághatott volna, gyorsan folytattam: - Tudom, hogy szörnyű, ha elveszítjük a szüleinket, de Sanyit nagyon elnyomta az édesanyja. Soha nem engedte meg neki, hogy valakinek udvaroljon, csak magának akarta a fiát. Ez nem egészséges dolog. Majdnem tönkre tette Sanyi életét.

- Igen, ez igaz - sóhajtotta Zsuzsa. 

- Milyen jó, hogy te ennyire türelmesen vártál rá - mondtam szelíden.

- Én már csak rá fogok várni. Ha meg nem kellek neki, akkor aggszűz maradok, és talán zárdába vonulok - mondta Zsuzsa elkeseredetten.

Elképzeltem barátnőmet, mint apácát, és felkacagtam.

- Jaj, ne haragudj, de szerintem nem lenne jó ötlet! Képzeld, nem járhatnál rózsaszín, vagy hupilila ruhákban. Semmi extrát nem csinálhatnál, amit szeretsz.