It is my real love (magyar)

Negyedik fejezet

Bamba tekintettel néztem az előttem álló férfira és hálát adtam amiért imáimat meghallgatták és a sapka eléggé az arcomba volt, hogy ne lássa kerek szemeimet. A hátam mögött a többi tagok álltak és nézték meglepetten a jelenetet, ha a helyükbe lennék én is ugyanígy reagálnék, még az is lehet, hogy magamba nevetnék, de így legszívesebben menekültem volna, mert úgy néz ki a pár nappal ezelőtti szar semmi ehhez képest. Most már kijelenthetem, hogy tökéletesen belemásztam a csávába és a hazugságok tengerébe, innen már nincs menekvés a nélkül, hogy ne kerüljek ki botrányok nélkül.

Aznap este mikor Miyuki és Eijun észrevettek edzeni egyedül és hozzám jöttek minden megváltozott, onnantól már egyenesen lejtőre kerültem, bár egy kis részem remélte is hogy ez fog történni mégse készültem fel lelkileg erre. Akkor visszasétáltam pár dobás után a saját szobámba, persze előre engedtem a fiúkat nehogy észrevegyék, hogy a lányok területe felé megyek. Mikor beléptem a szobába rögtön leesett a maszkom amit eddig tartottam, kétségbesetten lerogytam a földre és lefogtam a számat kezeimmel nehogy hangosan felordítsak frusztrációmban. Mégis rájöttem, hogy ha már elkezdtem akkor nem fogom abbahagyni, felkeltettem Harut, ijedten nézett rám valószínűleg két okból kifolyólag, az egyik mert fel voltam öltözve és teljesen izzadtság szagú meg piszkos voltam, a másik jelentéktelenebb, hogy felkeltettem. Rögvest kikászálódott az emeletéről és leszállt, hogy megkérdezze mi történt. Őszintén el mondtam neki mit csináltam már két hete, ettől pedig annyira lesokkolt, hogy a maradék vizemmel le kellett öntsem térjen már magához, mert nem véletlenül keltettem fel, hanem azért mert szükségem van a segítségébe ebben a kínos helyzetben.

Leült az ágyamra én pedig addig levettem a sapkámat és kibontottam a hajamat. Elgondolkodva meredt a semmibe, nem akartam megzavarni az elmélkedését, ezért addig remegő kezekkel levetkőztem és egy törölközőt tekertem a fáradt testem köré. Úgy gondoltam ez elég idő kellett legyen ahhoz, hogy feldolgozza a hallottakat.

- Segítened kell Haruno-san. – szólaltam meg rekedtes hangon. – Ezt nem tudom egyedül megcsinálni.

- Egyedül megcsinálni? Mármint azt akarod mondani, hogy te folytatni akarod ezt? – kérdezte kissé nyivákoló hangon. – Ez őrültség Hana-chan, remélem te se gondolod komolyan, hogy beválik!

- Meg kell próbálnom. – feleltem lenézve a földre. – Ez az álmom, és ha így kell elérnem akkor megteszek mindent. Félre értés ne essék...ha nem segítesz azt is elfogadom, viszont én így is úgy is megpróbálok minden tőlem telhetőt. Csak szóltam.

- Te tényleg nem vagy normális. – felelte habogva. – Tudod milyen következmény...persze. Hogy ne tudnád?

- Na? – várakozólag néztem rá, ez tényleg sors döntő lépés lesz és ezt ő is tudta jól.

- Miben kell segítenem? – kérdezte lehajtva a fejét.

Mosolyogva megpaskoltam a vállát és kisétáltam tusolni mondván, hogy utána megbeszéljük. Felfrissült gondolatokkal egyszerűbb volt megbeszélni a dolgokat, viszont így is izzadt a tenyerem az izgalomtól mikor visszatértem beszélgetni szobatársammal. Aznap nem is aludtunk semmit, egyre azt beszéltük hogy legyen lehetséges ezt megoldani, ezért a végén ott kötöttünk ki, hogy nap közben besegít a saját munkája mellett amennyit csak tud, én pedig járok edzésekre és valahogy be kell férkőznöm a csapatba úgy hogy senki se veszi észre. Ez nehéz lesz, mégis hogyan tehetném meg, egyre csak ezen gondolkoztunk, mert nem az a legnehezebb, hogy egyszerre kell tanuljak menedzserkedni és járjak edzésekre, hanem inkább az, hogy eleve bekerüljek az edzésekre. Fent kellett tartanom ezt az álcát, ahhoz pedig egy fontos dolgot el kellett rendezzek, a papírjaimat be kellett valahogy vigyem az irodájukba, ahhoz viszont másolatokat kellett csináljak és meg kellett hamisítanom pár adatot, máskülönben veszett a dolog.