It is my real love (magyar)

Tizenegyedik fejezet

A mai meccsen sokkalta több ember vett részt, ettől egy kicsit hevesebben vert a szívem, mivel így esett le, hogy mennyivel közelebb vagyunk a célhoz. Szerintem minden sportjátéknál onnan lehet tudni mekkora lesz a mérkőzés, hogy egyre többen jönnek megnézni. Harut is láttam a szurkolók között, aggódva nézett le rám, de biztosítottam egy mosolygással, hogy nincs mitől aggódnia, mert biztos nyerni fogunk. Ezt még én sem hittem el teljesen, minden erőmmel azon voltam, hogy ne ítéljem el túl hamar a csapatot, és mivel még úgy sem jelöltek ki, hogy játszodjak nyugodtan leültem a padra Eijun mellé, aki ezzel szemben idegesen felpattant és megpróbálta meggyőzni az edzőt, hogy ő dobhasson először ne Furuya. Inkább hátra dőltem kényelmesen elhelyezkedve, biztonság kedvéért feltettem a súlyokat, ha esetleg behívna az edző, de kétlem, hogy olyan jó lennék, meg eleve...az elmúlt egy hétben egyszer sem edzettem a felsőbb évesekkel, ez már önmagában egy elég nagy jel, hogy most nem fogok szerepelni. Karba tett kézzel, összeszűkített szemekkel néztem Furuyát mikor Harucchi emlékeztetett ne öljem meg a tekintetemmel a saját csapat társamat. Észre sem vettem, hogy olyan rondán nézek, ezért kicsit megpaskolva az arcomat én is közelebb léptem, hogy hangosan bátorítsam őket, mást úgy sem tehetek jelenleg.

Az elején nehézkesen indított a velem egy idős fiú, Eijun reménykedett e miatt az edző leváltja majd rá, viszont ő továbbra is bent tartotta, amitől úgy tűnt Furuya belemelegedik és egyre jobban kezd dobni. Nem csoda, hiszen háta mögött tökéletes védők álltak akik kifogták az összes labdát az első négy időben, ezért tapsoltam is nekik egy sort. Úgy nézett ki elég jól haladunk a győzelem felé miután meg volt az első két haza futásunk, de Furuya dobásai innentől kezdve valamiért egyre feljebb mentek, ezt pedig nem csak én vettem észre, sajnálatos módon. Az ellenfél csapat kihasználta az alkalmat és többször is eltalálta a labdáját, amitől nekik is lett két hazafutásuk. Összevont szemöldökkel fogtam meg a sapkámat a szemeim előtt, hátha jobban láthatom mégis mitől lett hirtelen ilyen rossz a teljesítménye a fiúnak, de innen nem sokat lehetett látni.

- Nakagawa. – ijedten összerezzentem mikor meghallottam a mély és markáns hangot magam mellől.

- I-igen! – néztem az edzőre várva mégis mit akar.

- Melegíts be, bármikor bemehetsz Furuya helyett.

Kerek szemekkel bólintottam elindulva Eijunhoz, aki már az első hazafutásnál elindult próba dobásokra a pálya szélére, mikor észrevett vidáman rohant oda hozzám kérdezve szüksége van-e az edzőre rá, de én őszintén megmondtam, hogy nagy a valószínűséggel én kell bemenjek nemsokára. Ettől el sápadt, és arrébb lépett tudjak gyakorolni. Nagyon örültem amiért újra pályára léphetek, de részben aggódtam is a teljesítményem miatt, mivel nem gyakoroltam az előző meccsünk óta a csapattal, ők pedig nem is bíznak meg bennem annyira, ezért sok jóra nem számítottam. Sóhajtva lefeküdtem a földre elkezdve bemelegíteni a dobásra különböző nehezebb jóga pózokkal, legalább most már elértem azt, hogy nem borulok fel egyiknél sem, eddig hihetetlenül szerencsétlen voltam ebben.

- Anoo...Nakagawa-san...mit csinálsz? – kérdezte a fogó miközben összevont szemöldökkel nézett. Először befejeztem ezt a röpke 3 perces bemelegítést és csak utána válaszoltam, ő pedig addig furcsán nézett rám.

- Bocsánat, kell ahhoz, hogy az izmaim ellazuljanak és tudjak kicsit hajlékonyabban dobni. – válaszoltam komolyan megfogva magam mellett a labdát. – Most már dobni fogok.

- Rendben készen áll... - jó formán be sem fejezte a mondatát már el is hajítottam először jobb kezemmel a labdát. Nem akartam, hogy lássák a többiek a bal kezű dobásomat, mert az egy fajta különleges csemege a tarsolyomban. Pontosan ezért bal kézzel csak négyet dobtam, de az pontosan elégnek bizonyult, hogy bemelegítsem.