It is my real love (magyar)

Huszonegyedik fejezet

A lágy szél szinte simogatta az arcomat, ahogy rezzenéstelen tekintettel figyeltem az iskolát. Olyan rég álltam előtte, hogy már el is felejtettem lassan hogy néz ki, ezzel együtt pedig a nagy nyüzsgést is ami vele jár. A diákok mind kikerültek, úgy jutottak be az épületbe. Látszott rajtuk mennyire kipihenték magukat a nyári vakációban, sajnos én nem mondhatom el ugyanezt magamról. Az edzések miatt idén nem jutottam ki a tengerre, vagy valamilyen más partra, de még csak egy egyszerű kirándulásban sem volt részem. Szomorúan gondoltam bele vajon jövőre is ez vár majd rám, vagy lesz valamilyen vakációm is? Tehát ez jár azzal, ha valaki belekerül egy baseball csapatba, több lemondással, mint siker élménnyel. Elhúztam a számat ahogy a tenyereimet vizsgáltam, április óta sokkalta jobban megkeményedett a bőröm. Nem engedtem, hogy repedezzen, mert folyton kentem valamilyen krémmel, viszont ez nem azt jelentette, hogy tőle puhább is lesz. Attól még a bőrkeményedés ott fog maradni és ez ennél csak rosszabb lesz. Nagyon reméltem meg fogja érni az a sok gyakorlás az idei fordulóban, ami már szeptembertől kezdődik. Mi is fogunk versenyezni a többi csapattal, el akarunk menni az országos bajnokságra, ha pedig ezt megnyerjük kapunk meghívót rá.

Sóhajtva besétáltam én is az iskolába kicserélve a cipőmet, felmenve az első emeletre, ahol az osztályom ajtaja már félre volt húzva. Mosolyogva köszöntöttem az osztálytársaimat, legtöbben teljesen le voltak barnulva, alig ismertem fel őket, meg kellett közelebbről figyeljem, mire rájöttem ki-kicsoda. A szemem megakadt egy fiú csoporton, azon belül mindenki fehér volt, mint a fal, ők is benne vannak a csapatunkban, már csak onnan lehet tudni ki vakációzott komolyan a nyáron. Megcsíptem Eijunnak az arcát köszönés képen ,mire fújtatva elkezdte kommentálni mennyire elege van már az iskolából, pedig még csak most kezdődött. Ezzel teljesen egyet kell értenem, ez azt jelenti nem figyelhetünk 100%-an a játékra, most már tanulnunk is kell...és mint kiderült meg kellett volna csinálni a vakációs házit, ami az osztály nagy részének nem jutott eszébe, így az osztályfőnökünk máris öregedett pár évet alig két perc alatt.

Mivel az első nap inkább megnyitó volt, mintsem igazi tanulás, hamar hazaengedtek minket, amit egyáltalán nem bántam. Mást sem hallottam lépten nyomon, csak azt mekkorát veszített az Inashiro a döntőben egy sokkalta erősebb csapat ellen. Igen, Mei kikapott, méghozzá eléggé csúfosan, az egész ország láthatta ahogy sír miután vesztett, most pedig nem lehet különösebben tudni róla semmit. Kámforrá vált, legalábbis a világ szemében, mivel nekem még mindig szokott írni, bár az utolsó üzenete több napja érkezett. Azt hiszem végre kezdi feladni a reményt. Nem sajnáltam egyáltalán, az életemben jelenleg a baseballra van csak időm, és ha valaki tényleg azt akarja, hogy ez változzon, akkor nagyon oda kell tegye magát. A szüleim is tisztában vannak ezzel, valahol azért sajnálják amiért nem mentem le hozzájuk a nyáron, egy részt meg is értik, mivel egy profi akarok lenni, nem csak hobbiból csinálom. Az iskola inkább egy fajta kényszeres aktivitás, valójában csak a baseball miatt járok.

- Sose gondoltam volna, hogy már holnap óráink lesznek. Elszoktam tőle. - Harucchi szomorúan sétált mellettem, én csak egyet értettem vele. - A harmad éveseknek most nehéz a dolguk, mindenki az egyetemekkel piszkálja őket, aniki is mesélte a múltkor.

- Tudom, hallottam. - végre sikerült neki is megbékélnie a gondolataival, azóta pedig normálisan tudunk újra beszélgetni egymással. - Egy rakás szerencsétlenség, azt se tudja mit akar.

- A-ah, Hana-chan, azért lehetne ezt szebben is fogalmazni.

- Minek? Ez az igazság. - feleltem vigyorogva mire sóhajtva megrázta a fejét válaszul. - Nem hazudok, és nem is fogok mézédesen túlozni. Hagyd csak rá a dolgokat, végül is már felnőtt.