It is my real love (magyar)

Tizennyolcadik fejezet

A második meccs után már csak két nyerésre álltunk attól, hogy a döntőben játsszunk, de úgy tűnt nem jutok el odáig. Összeszorítottam a kezeimet az asztal alatt, a szüleim mellettem ültek, az edző pedig előttünk elgondolkodva meredt a semmibe. Teljesen ki voltam izzadva a meccstől, és a ruhám is poros volt a sok eséstől, amik által eljutottam egyik pontból a másikba. Kíváncsi voltam mikor érkezik el az idő, tudtam, hogy előbb vagy utóbb rá jönnek mindenre, de reménykedtem csak akkor derül ki mikor már a döntőbe kerültünk. Valaki, aki apáék ismerőse, eljött megnézni a meccsünket, ott pedig rögtön felismert, már csak a nevem által is, tehát onnantól már mintha lefelé mentem volna a lejtőn. Nem akartak szólni nekem erről, inkább lejöttek Naraból idáig, hogy a saját szemükkel megbizonyosodjanak róla, tényleg én játszok-e Nakagawa név alatt. Hamar rájöttek, a barátjuk nem hazudott nekik, tényleg én dobtam a dombocskáról, ettől pedig teljesen felhúzták magukat, és amint vége lett a meccsnek odamentek Kataoka senseihez, hogy beszéljenek vele. Természetesen amint megláttam őket lefagytam. Szemeim kikerekedtek és már nem is törődtem annyira a nyerésünkkel, hanem annál is inkább azzal, mi lesz velem ezek után. Nem is ünnepeltem tovább a csapat társaimmal, hanem elindultam velük Kataoka irodájához, ahol a többi edző is megjelent pár perc késés után. Összeszorított szájjal hallgattam perceken keresztül ahogy a szüleim felelősségre vonták az edzőt, miért nem szólt nekik a változásról, és egyenesen követelték, ha nem magyarázza ki magát akkor egyenesen az igazgatóhoz mennek ezzel az üggyel.

- A lányuk egy jeles tanuló és a csapatban is megállja a helyét. Jelenleg egy kulcs fontosságú játékos, és ha továbbra is így játszik akkor semmi akadályát sem látom annak, hogy feljebb helyezzem.

- Semmi szükség rá, edző úr. Még ma kivesszük a lányunk dossziéját, nem azért küldtük ide, hogy játszadozzon.

- Be kell vallja, hölgyem, egy ilyen játékost megtartani csak menedzser tanoncként egyszerűen őrültség, akár híres is lehet ezzel a tudásával. Már most kezdenek felfigyelni rá az emberek, később pedig még több elismerésben lesz része. - Takashima edző nő komolyan nézett a szüleimre, úgy tűnt készen áll egy harcra.

- Játszani akarok, és ha kell akkor én magam fogok fizetni mindent. - szólaltam meg komoly hangon.

- Nincs miből fizetned Hanabi! - anya teljesen kiborult ezen a kijelentésemen.

- De a testvéreimnek van miből, és ők legalább mellettem vannak.

- Tudnak róla... - suttogta szinte elhaló hangon apa.

- Egy dolgot kérek önöktől, csak egy meccset nézzenek végig ahogy játszik. A következő meccs holnap lesz délután, a lányuk kezd.

Az edző megjegyzésétől még én is meglepődtem, hiszen nem számítottam erre a fejleményekre, főleg nem arra, hogy a szüleim belemennének. Lehet az ijesztő tekintete is hozzá segített, de ettől függetlenül nem lett a morálom jobb, ezért szomorúan nyitottam be a szobámba miután anyáék teljesen láthatatlannak nézve visszamentek a kocsiukhoz. Mivel a szoba üres volt, utat engedtem a könnyeimnek. A többiek még ettek vidáman, nem is tudtak semmit arról lehet a következő meccs az utolsó lesz amit velük játszok.

Remegő lábakkal sétáltam a székemhez, a látásomat elhomályosította a könny zápor, de valahogy sikerült kitapogatnom az ülő garnitúrát és leültem rá. Arcomat eltemettem a kezeimbe, halkan szipogva vártam mikor lesz vége ennek a bőgés rohamnak. Szaggatottan lélegezve felhívtam a nővéremet, reménykedtem hátha nincsen show-ja, mert jelenleg az ő nagy szájára volt szükségem, hogy tudjam valaki tényleg mellettem van ebben az ügyben. Egymás után többször hívtam mikor öt perc folytonos hívogatás után végre felvette lihegve. Kiderült nem rég volt egy edzése, ott pedig le kell legyen halkítva a személyes telefonja, ezért nem tudta felvenni olyan hamar. A hangja kicsit lehalkult mikor meghallotta a szipogásomat, hamarosan a kocka fordult, mert én ijedten meg mikor hallottam valamilyen ajtó csapásokat a háttérből.