It is my real love (magyar)

Tizedik fejezet

Nem tudom miért hittem azt, hogy valami meg fog változni aznap, vagy akár a következő nap, mivel úgy tűnt igazából senki se bízik még meg bennem teljesen. Az egyetlen dolog ami megváltozott az az, hogy edzethettem az első évesekkel, ugyanis most már nem játszhattam az első csoporttal, ami körülbelül olyan jól esett, mint egy gyomorszájba vágás. Az edző a kedves hangján elmagyarázta mik fognak történni velem az elkövetkezendő napokban, akár hetekben, ugyanis az emberek nem bíznak meg újra olyan hamar valakiben, ezért kénytelen voltam várni, míg újra el nem kezdenek velem normális ember módjára kommunikálni. Akivel meg tudtam beszélni az ügyes-bajos dolgaimat az meglepetésemre Kominato volt, azt hittem ő lesz az utolsó ember aki meghallgat és válaszol is a nyavalygásaimra, viszont egy kis erőt öntött belém, még akkor is ha legtöbbször kedvesen mosolyogva, de annál csípősebben, helyre teremtett. Valahogy úgy éreztem pontosan ez kell nekem ahhoz, hogy lábra álljak és folytassam amibe belevágtam. A tény, hogy nem lakoltattak ki a szobámból és még mindig edzethettem eléggé feltöltött, de sajnos nem annyira, hogy ez látszódjon is különösebben rajtam, ugyanis az arcomon legtöbbször fájdalmas kifejezés ült, amit Kominato, rendes barát módjára, sose felejtett el megemlíteni.

Eijunnal ültem az ebédlőben, tömtük magunkba az ételt egy fárasztó reggel után, pedig még csak ezután jött a java, mivel délután úgy döntöttünk még többet fogunk rohanni, mint általában. Legalábbis eleinte ez volt a terv. Persze addig elég sok megváltozott, viszont dél egykor még nyugodtan ettük a rizset a hallal és a különböző párolt zöldségekkel mikor Miyuki vigyorogva leült Eijun mellé, így beszélgetni kezdtünk egy témáról amit feldobott. Annyira nem figyeltem miről folyik a szó, mivel közben telefonon smseztem a szüleimmel fenntartva még mindig az álcát, hogy menedzserkedem, pedig azóta kiléptem abból a szakból. Takashima edző nő eléggé el volt szontyolodva mikor meghallotta, hogy kilépek, de belátta, hogy játékosként sokkalta többre vinném, ezért megértően bólintott, ezzel pedig úgy éreztem egy nagyobb súly esett le a vállamról. Csak akkor néztem fel az ennivalómból meg a telefonomból mikor meghallottam Furuya hangját mellőlünk. Kíváncsian néztem fel rá, a fiú szó szerint láthatatlannak nézett engem és Eijunt, csak Miyukival foglalkozott és azzal, hogy kapja el a dobásait, mert állítólag nem fog senki ellen sem veszíteni. Elhúztam a számat és inkább el akartam rakni az ételt, mikor eszembe jutott, hogy még kell egyek egy tál rizset, pedig én már a másodiktól is úgy éreztem mindjárt elhányom magam.

- Hey, hey, heeeey, Hanabi-chan még kell egyél egyet!

- Nem kell aggódni, kitaláltam egy tökéletes tervet. – feleltem magabiztosan miközben mentem a harmadik adag kajáért. Eijun és Miyuki kíváncsian néztek engem. Furuya próbálta magára terelni a figyelmet, de mikor ez nem sikerült csak rondán kezdett rám bámulni, azt hittem megöl a tekintetével.

- Adod valakinek? – kérdezte Miyuki.

- Nem valakinek, hanem neked. Jó étvágyat~! – vigyorogva intettem és gyorsan leléptem mielőtt bárki észre vette volna a settenkedésemet.

Kiosontam a kijáraton, hasamat simogattam, hátha hamarabb kezd emészteni a gyomrom, mert jelenleg úgy éreztem magam, mint egy felfújt ballon. Járni is alig bírtam a sok ételtől, nem tudtam elképzelni milyen lesz a pályán. Sóhajtva félre toltam a szememből az egyik haj tincsemet mikor észrevettem pár első éves lányt egy kisebb kört alkotva beszélgetni és kuncogni. A folyosókon láttam őket, csak onnan tudtam, hogy velem egykorúak, de nem gondoltam túl sokat mikor elsétáltam mellettük egészen addig míg egyikük halk hangon meg nem szólított.

- Hanabi Nakagawa-san? – egy félénk lány nézett fel rám egy pillanatra, amint viszonoztam a tekintetét gyorsan lehajolt amitől ledermedtem egy pillanatra. Mégis mi folyik itt?