It is my real love (magyar)

Ötödik fejezet

Kerítésnek dőlve pihentem teljesen kimerülve, mellettem Eijun körülbelül ugyanolyan állapotban. Még csak beszélni se tudtunk egymással annyira fáradtak voltunk, az két hét maga volt a pokol, elkezdődve azzal, hogy be kellett költözzek a fiúkhoz. Az edzők voltak az egyetlenek akik tudtak erről, meg természetesen Haru, így a hazugság egyre nagyobb és tágabb körbe került, viszont tudtam, hogy innen biztos nem fog tovább menni. Amint az edző kijelentette,hogy össze kell költözzek két felső évessel majdnem ott ájultam el helyben, erre még nem is gondoltam, hogy feltűnő lesz, ha mindig eltűnök valahova és egyik fiúnál sem alszok. Nem akartam vele veszekedni, logikusnak tűnt, hiszen az edzőm, eleve csoda, hogy belement ebbe az egészbe, és hiába kérdeztem meg miért nem adott sose egy normális választ, egy idő után pedig inkább hallgatott.

Tehát be kellett szerezzek több fiú ruhát, amit egyik iskolai nap után tettem meg, megvéve közben több fullcap-et is, mivel valamivel csak el kellett takarnom a hajamat, ha már együtt fogok lakni valakikkel. Haru szerintem jobban örült ennek, mint én, teljes egztázisba került mikor elmondtam neki halál fehér arcon, ő egyre csak arra gondolt mennyi muszklit fogok látni és milyen szerencsés vagyok, hogy pont felsőbb évesekkel leszek együtt. Ebből sok jót nem jósoltam magamnak, de inkább hallgattam és átcipeltem magammal az összes cuccomat, majd sóhajtva elkezdtem keresni kikkel leszek együtt. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy mi a fiú nevem, míg meg nem láttam két másik mellett amitől majdnem elájultam egy másodpercre ugyanis az csapat kapitánnyal és azzal fogok aludni akitől eddig segítséget akartam kérni. Egy ideig megkövülten néztem a Kominato Ryosuke és Yuuki Tetsuya nevét egészen addig míg hátba nem támadt valaki, akiről kiderült, hogy történetesen Eijun. Vigyorogva nézte a nevemet meg a cuccaimat.

- Az nem semmi, hallod. Ez azért elég durva, rám jönne egy kicsit a frász ha velük kellene lakjak. Emlékszem még az első napomra mikor megismerkedtem Kuramochival és Masukoval, még mindig fáj a vállam attól a wrestling ütéstől.

- Hogy mi? – kérdeztem kerek szemekkel.

- De! Neked biztos jobban fog sikerülni. – nevetve veregetett hátba, ekkor kinyílt az ajtó és egy majdnem fél fejjel alacsonyabb fiú nézett rám kifejezéstelen tekintettel, majd mikor észrevette ki vagyok egy fél mosoly jelent meg a száján.

- Te vagy a híres dobó, Takeshi-kun, nem?

- Híres azért nem. – válaszoltam megrázva a fejem. – Örvendek Kominato-san.

- Gyere, mire vársz? Elkezdődik a szertartás. – mintha egy gonosz fény csillant volna meg szemeiben.

- Úgy tűnik mégse úszod. – suttogta Eijun, majd vigyorogva tovább állt egyedül hagyva ezzel a vérebbel.

Kiderül, hogy a szertartás több hetes dolog, mivel két héttel beköltözésem után még mindig csicskáztattak, úgy éreztem magam, mint mikor menedzserkedtem, ebből kifolyólag már teljesen hozzászoktam a második héten, hogy Kominato mindig engem küld innivalóért az automatához, folyton kér masszírozzam meg a nyakát, kezeit, a kapitány pedig, hogy edzzek vele hajnali háromkor ha éppen nem tud aludni. Nagy mázlim volt, hogy nem jöttek még mindig rá ki vagyok, bár egy idő után rutinos lett, hogy a kötések amikkel a melleimet szorítom le a párnám alatt vannak, így hamar körbe tudtam kötni őket, míg a többiek aludtak. Vagy, hogy tusolni is csak nagyon későn vagy nagyon korán megyek, férfi tus fürdőt meg spréket használok, a hajamat pedig folytonosan bekötve hordom, lányként szinte elfelejtettem élni, csak órákra jártam be folyton, titokban pedig tanultam tovább a dolgokat. Eléggé fárasztó volt, de ehhez is hozzá lehet szokni, mint sok minden máshoz, viszont a dög meleg, ami lassan kezdett rászállni Tokyora kezdett kikészíteni, pedig még csak május közepénél voltunk.