It is my real love (magyar)

Huszadik fejezet

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar másnaposan kell majd edzedjek újra. Többször is meg kellett álljak, nehogy szembe hányjak valakit. Csak egy dolog nyugtatott, a többiek akik ugyancsak lerészegedtek, mint én, körülbelül hasonló reakciót váltott ki belőlük a napsütés és a fárasztó edzés. Kellett pár óra mire teljesen hozzá szoktam, ettől függetlenül fél holtként jelentem meg az ebédnél. Rá sem bírtam nézni az ételre, Kazuya pedig folyton a fülembe ordibált, amitől nem lett egyszerűbb a helyzetem. Bökdösött már a második tányéromnál egyem csak meg, mert ő mindjárt befejezte. Fintorogva nyeltem le az utolsó falatot visszamenve az edzéshez, már nem is csodálkoztam mikor az edző kijelentette, hogy ma fogunk játszani, mintha csak az ellenséggel lenne meccsünk, mert egy darab szar vagyunk jelenleg. Ez egy kicsit rosszul esett, mondjuk teljesen jogosan jelentette ki, a harmad évesek elvesztése óta rosszabb a csapat, mint valaha.

Még így is minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön a meccs. Kataoka edző beállított dobónak a második felétől, addig legalább ittam vizet és valamennyire elmúlt a másnaposságom. Kazuya rendületlenül kérte az új dobásomat és a régieket is, amitől az ütősök teljesen összezavarodtak, bár néha sikerült eltalálniuk, egyszer annyira, hogy home run lett belőle. Fehér arccal néztem ahogy repül a labda, pár ember összegyűlt a kerítésnél, hogy nézzen minket, de nem szurkoltak senkinek, csak lebecsmérlően emlegették a csapatot.

- Nem fogok hazudni nektek. Ezen a szinten még egy legegyszerűbb meccs is nehéz lesz, nem hogy kijussatok az országosra. Nagyot csalódtam bennetek, addig eddzetek , míg a kezetek és lábatok el nem törik! Tűnés!

Egy keserű ízt éreztem a számban az edzőnk szava után, már nem is érdekelt az, hogy másnapos vagyok, még vacsora után is maradtunk edzeni kint, olyan akarat erővel, hogy a többi elsős is megijedt. Csorgott rólunk a víz e meleg nyári éjszakán, de továbbra is lengettük az ütőt, nem adhattuk most fel, ilyen közel a célhoz, ráadásul. Valamikor éjjel tértem vissza Harucchival a szobába, fáradtan fel akartam mászni aludni, mikor szólt, hogy ne hagyjam lent a telefonomat. Falfehér arccal jutott eszembe a sok üzenet, ami lehet mostanra duplájára növekedett, mert egész nap kikapcsolva hagytam a telefonom.

- Ah, hív aniki. Milyen ritka....

- Ne vedd fel! - kiáltottam rá, de akkor már késő volt. A szegény fiú felvette a telefont, s alig pár perc után ijedten tartotta el az arcától.

- Ah, anoo...Hana-chan veled akar beszélni. - már át nyújtotta a telefont, pedig határozottan mutattam neki, hogy nem vagyok itt. Bocsánatkérően nézett rám, majd leült az ágyára várva a fejleményeket, míg én remegve tettem a fülemhez a készüléket.

- Szép jó éjjelt! - szinte csiripelve szólaltam bele a telefonba megpróbálva figyelembe se venni a sötét aurát ami átáradt tőle felém.

- Hana-chan, milyen rég nem beszéltünk. Elárulnád miért nem veszed fel a telefont, letörték a kezedet? - mézédes hangja teljes idegességet titkol, ezért nagyot nyelve, falfehér arccal, kisétáltam a fülledt melegbe magára hagyva az ártatlanul nézelődő Harucchit.

- Én, én ugyan nem..Nem tudom miről beszélsz.

- Nem? Milyen érdekes, megnéznéd akkor a telefonodat miket küldtél toxikus állapotodban?

- Most nem vagyok éppenséggel telefon közel...

- Semmi gond, akkor elárulom. Nem elég, hogy Miyuki küldött nekem egy képet, ahogy az ölében fekszel, utána pedig kaptam tőled egy képet ahogy Haruichival nevetgéltek a háttérben, utána ahogy Furuya az öledben alszik. Ennyire vágysz a figyelmemre?