It is my real love (magyar)

Tizenkilencedik fejezet

A döntő, amire annyira vágyott mindenki nem úgy sült el ahogy kellett volna. Valahogy mikor hirtelen jó dolog történik, az élet megmutatja a foga fehérjét, és akkora gyomorszájast kapsz, hogy utána kapkodva véve a levegőt megpróbálsz felállni. De újra visszaesel. Így éreztem én is magam a vereségünk után. Eijun elbaltázta...nagyon elbaltázta, de nem ő volt az egyetlen aki hibázott azon a meccsen. Egyszerűen az ellenfelek túl jók voltak, mégis minden egyes ujjunkkal kapaszkodtunk a reményhez, egészen az utolsó pillanatig, hogy sikerül nyernünk. Amikor leállították a meccset akkor sem tudtam felfogni, hogy vége az egésznek. Aznap még a súlyokat is levettem a kezemről, ezzel ügyesen megvédve a csapatot, de a melegtől majdnem elájultam az ötödik cserénél, ezért állították be a többieket utánam. A padon kellett legyezni és vízzel önteni, hogy magamhoz térjek. Meg kellett igyak hirtelen fél liter jéghideg vizet, amitől egy kicsit jobban is lettem. A játék vége felé, viszont egy gumó helyezkedett el a torkomban, amitől még csak beszélni se tudtam. Szinte lepörgött előttem az eddigi összes meccsünk mikor lesípolták a játékot. Jobban fájt ez a vereség, mint bármi más. Szinte mindenki sírt körülöttem. Furuya teljesen sokk hatásban figyelte ahogy az Inashiro tagjai lerohamozzák egymást örömükben. Miyuki sötét tekintettel nézett előre, szerintem nem is látta mi folyik körülötte, mivel kinézett a fejéből. A kapitányunk szilárdult állt mindenki előtt és megpróbálta összeszedni az embereket, hogy sorakozzunk fel. Én is sírni akartam. Akkor legalább kijött volna rajtam valamilyen formában a szomorúság. A keserű érzés, ami körbe ölel és úgy szorítja a szívemet, mintha az lenne a célja, hogy összetörje. Ezek ellenére remegő végtagokkal botladoztam a többiek után, ráztam a fejemet, mintha nem akarnám elhinni mi történik körülöttem. Ez tényleg a valóság? Annyi elvesztegetett gyakorlás után veszítettünk? És a harmad évesek máris kiköltöznek a szobákból? Mi lesz többet velem?

Kazuya erősen megszorította a vállamat, miközben továbbra is előre nézett. Ettől legalább a remegés leállt, normálisan le tudtam hajolni és már fordultam is, hogy menjek ki. El akartam menekülni. A vacsora csak rosszabb volt, senki se tudott normálisan enni, mert sírt, ez volt a harmad évesek utolsó meccse...és így ért vége. Ennyire gyalázatosan. Csak nézni tudtam az ennivalót amit azért csináltak a menedzserek, hogy megünnepeljük a győzelmünket, e helyett csak a vereségen járt az agyunk. Nehéz szívvel mentem vissza a szobába, körbe néztem üveges tekintettel. Yuki részén tökéletes rend volt, megvetett ágy, kabátja fogason, ruhái a szekrényben, cipői szépen egymás mellé helyezve. Mellette az íróasztalon teljes káosz, az összes könyvünk és füzetünk keveredett, itt-ott tollak és ceruzák lógtak ki a csomagból, a széken több ruhám is hevert, köztük Ryo-é is. Az ágyát meg sem vetette, ruhái eltakarták a paplant és a párnát, táskája hanyagul rájuk dobva, az én emeletemről pedig lelógott a takaró és a pizsamám. Lenyeltem a gombócot ami a torkomra akadt, majd felmentem az emeletre hátha tudok aludni, de nem ment...Jobban megviselt ez a vereség, mint gondoltam volna, az pedig nem segített semmin, hogy reggel az egyik legjobb barátom elmegy.

- Megyek vissza a városomba. Szüleimnek is biztos hiányzok. - Ryo kifejezéstelen tekintettel szedte össze reggel a dolgait, nem rég köszöntünk el Yukitól, aki már itt hagyta a szobákat, ezért az ő helye már üres volt.

- Biztos nem maradsz még pár napot? - kérdeztem halkan lefelé nézve a székemből.

- Uhhhm, most nem. Készülnöm kell a vizsgákra, ez az utolsó évem, az egyetemet is ki kell választanom.

- Ryo...

- Gyakorolj úgy ahogy tanítottalak, ne felejtsd el a lábaidat, mert hajlamos vagy teljesen elhanyagolni. A dobásaid ped...