It is my real love (magyar)

Tizennegyedik fejezet

Mind a ketten visszavettük a ruhánkat szótlanul. Azt hittem hamarabb fogok kész lenni, mert csak egyszer fogunk lefeküdni, de valahogy a végén az első után rögtön még egyszer csináltuk, ezért hajnali négykor mikor már harmadjára próbálkozott leállítottam, mert ideje volt vissza mennem a háló körzetembe. Csalódottan nézett rám ártatlan tekintetével, de nevetve eltoltam az arcomtól a fejét, mert ha így fog még egy ideig stírölni akkor beadom a derekam és azt most nem engedhettem meg magamnak. Már csak a cipőmet kellett felvegyem a bejáratból, ezért gyorsan megnéztem a telefonomat. Hevesen dobogó szívvel láttam meg, hogy több nem fogadott hívásom van Harutól meg sokkalta több sms-em, mint eddig egész életem során. Kioldottam a képernyő védőt és gyorsan átnéztem az üzeneteket, míg meg nem akadt a tekintetem egy ismeretlen számon is, de úgy döntöttem azt inkább később olvasom el. Először fel kell hívnom barátnőmet meghalt-e vagy elrabolták és eladták-e egy jó összegért. Miközben vártam, hogy becsörögjön vetettem egy óvatos pillantást oldalra, épp elkaptam ahogy a fiú mosolyogva visszagombolja az ingét, az arcán a legnagyobb büszkeség tükröződött ezért sóhajtva elfordultam tőle. Nem akartam belegondolni mennyire felfuvalkodott lehet a mai este után, de nem is nagyon volt időm gondolkodni ilyeneken, mert Haru már a második csörgésre felvette a telefont.

- Hanaaa-chan! Azt hittem meghaltál! Azt hittem elraboltak! Merre vagy? Jól vagy? Bántott az...

- Nem, nem. Nyugodj le élek és nagyon is jól vagyok. - halkan csitítgatni kezdtem a lányt aki nyugodtan fújta ki a levegőt miután hallotta, hogy rendben vagyok. - Merre vagy?

- Uhm, most várom a taxit. Te...mi történt?

- Melyik utcában? Menjek egyedül taxival vagy megvársz valahol?

- Hívok neki egy taxit, ne fájjon a fejed. - meglepetésemre a szőkeség vigyorogva hajolt hozzám és belebeszélt a telefonba, amitől a barátnőm elnémult.

- Rendben. Gyere akkor a pálya elé. Várlak ott. - ijesztően komoly lett a hangja, és rám is csapta a telefont köszönés helyett. Félve néztem egy darabig a képernyőmet.

- Remélem nem a barátod volt. - ijedten nézett rám kék szemeivel, de az arca azt árulta el, hogy benne lenne egy ilyen drámában.

- El kell szomorítsalak, abból a drámából most nem kapsz. - megpöcköltem a homlokát, hogy hagyjon nekem helyet elmenni a bejáratig. Út közben felkaptam a kabátomat és zsebre vágtam a telefonomat.

- Hümm, pedig az vicces lett volna. Mint egy filmben! - izgatottan belelépett a cipőjébe, én csak megráztam a fejem.

Kissé összehúztam magamon kint a kabátot miközben a taxira vártunk, furcsa mód nem húzott el azonnal mellőlem, vigyorogva társalgott velem továbbra is, mintha nem is feküdtünk volna le embertelenül sokszor az elmúlt két órában. Számtalanszor elmondtam neki, hogy nyugodtan haza mehet, de ekkor mindig játékosan megbökött, hogy nem hagyhat magára egy ilyen lányt, mert még a végén letámadnak. Nem akartam megemlíteni neki, hogy ő is pont ezt csinálta, helyette inkább türelmetlenül vártam a taxist, ugyanis nem állt szándékomban tovább vele lenni, már elvégeztük amit kellett, most már nyugodtan mehetett az útjára.

A szőkeség egészen addig megvárt míg be nem szálltam a taxiba, előtte persze egy szenvedélyes csókot nyomott a számra amitől újra görcsbe rándult a gyomrom, majd zsebre dugott kézzel nézte ahogy elviharzik a kocsi. Megtámasztottam a fejemet miközben az ablakon néztem kifelé. Teljesen elfáradtam ettől az estétől, most már nem vagyok olyan biztos benne, hogy képes vagyok másnap, mármint aznap, kibírni az órákat és az edzéseket. Sóhajtva megnéztem a telefonomat hány óra, mikor eszembe jutott az üzenet amit meg sem nyitottam. Gyorsan átnéztem a szövegen, de majdnem kiejtettem ijedtemben a telefont a kezemből mikor megláttam mi áll benne.