It is my real love (magyar)

Nyolcadik fejezet

Nagyot nyelve raktam le a telefont. A szüleim kijelentették, hogy nemsokára meg fognak látogatni, mert már nagyon hiányzom nekik és alig várják, hogy megszorongassanak, bár szerintem hamarabb fogják a nyakamat szorongatni, ha megtudják mit csinálok a hátuk mögött. Alig pár nap maradt az első valódi versenyig, nem baltázhatom el. Ki tudja mennyire fel juthatnék, ha akár egy kicsit is jobban megerőltetem magam, de a szüleim most teljesen lesokkoltak, ezért egy ideig eltartott mire újra kezdtem levegőt venni. Mélyen lélegeztem be a levágott fű illatát, éppen a kamra mögött guggoltam a helyett, hogy tovább edzettem volna a többiekkel, vagy legalább dobtam volna egy párat Miyukinak. Egyik kezemmel megtámaszkodtam a földön a telefonomat pedig visszaraktam a zsebembe azzal a céllal, hogy amint visszaérek a többiekhez a táskám mélyébe rakom nehogy valaki még felhívjon. Kezd egy kicsit eluralkodni rajtam az izgalom ez pedig látszott rajtam ahogy megálltam az edzőterem előtt, ahol aztán tovább kezdtem építeni az izmaimat ahogy azt kedvesen ajánlotta Kominato. A meglepő az volt mikor Furuya elrohant a hűvös terem előtt, majd vissza kocogott háttal, hogy tudjon velem beszélgetni egy kicsit. Látszott rajta mennyire próbálkozik kissé nyitottabbnak lenni, legalábbis velem szemben, de még mindig nem sikerül neki a legjobban. Úgy tűnt én vagyok az egyetlen akivel normálisan el tud beszélgetni, vagy legalábbis nem sértődik be egyikünk sem mikor valami durvábbat szólunk be a másiknak. Ez aztán az igazi barátság.

Nyögve leraktam a súlyokat. Én voltam az egyetlen aki most edzett itt, még jól is esett ez a kis csend, de tudtam, hogy nemsokára nekem is ki kell mennem a tűző napra gyakorolni a dobást, és a védést is amitől a legjobban féltem. Ha arról van szó akkor hamarabb dobok bármit, eleve, hamarabb megtanulok bármit minthogy elkapjak labdákat. Egyszerűen a leglyukasabb kezű vagyok akivel valaha találkozott az edző, és ez nagyon keményen próbára teszi a tűrő képességét. Lehúztam az arcomra a sapkát mikor újra sikerült elmenjen mellettem a labda a nélkül, hogy elkaptam volna. Ekkor szerintem elpattant valami az edzőben, mert elküldött tíz kör futásra, hogy „kiűrítsem az agyamat, mert így nem fogok tudni játszani a meccsen". Tudtam én, hogy valójában nem akarja többé látni azt a szerencsétlen képemet ezért tüntetett el a pályáról egy jó ideig, meg sem lepődtem azon, hogy a többi első éves is ott rohan miközben majdnem a szívüket köpték ki. A víz úgy csorgott rólam, hogy majdnem elájultam, először észre sem vettem, hogy a többiek is ebben a helyzetben vannak.

- Mit gondolsz meddig kell rohannunk? – Eijun vörös arca jelent meg mellettem miközben a szemei lassan visszafordultak a fejébe.

- Azt hittem te bírod. – válaszoltam lihegve, próbáltam egyszerre beszélni és levegőt venni, de ennek az lett az eredménye, hogy sikeresen beszorult a levegő az oldalamba.

- Bírom, pont én ne bírnám!!!

- Mindenki látja, hogy te se bírod. – Furuya jelent meg a másik oldalamon, róla is csorgott a víz, ő mégis rosszabbul festett nálunk.

- Alig kapsz levegőt. – kommentáltam át sem gondolva, hogy jelenleg én vagyok ebben a helyzetben.

- Akkor te is véletlenül fogod az oldaladat?

- Akarok már dobniii! – Eijun rinyálva gyorsított rá, Furuya pedig ezt nem nézte jó szemmel, hiszen mindenki tudta, hogy vetélytársak, ezért nem is csodálkoztam mikor már nem is láttam magam mellett csak a port amit felkavart a hirtelen rohanásával.

Belemerülve gondolataimba tovább rohantam ezen a meleg délutáni napon, ez után már csak jobban éreztem magam, legalábbis inkább az dobott fel, hogy lesz valamilyen értelme ennek az egésznek. Mondanom sem kell nem engedtek vissza a védelemhez, inkább dobni indultam a többiekkel, egyenesen felfrissülés volt a hűvösben beletalálni Miyuki kesztyűjébe, a csattanás pedig mennyei zene volt a füleimnek. Mosolyogva bólintottam minden egyes éles nyelvű kritikájára, ha erről volt szó akkor teljes mértékben hallgattam rá, hiszen ő kapja el a dobásaimat, csak jobban tudja mit csinálok. Megpróbáltam kiküszöbölni a hibáimat, de akkor is a legnagyobb az összes közül a védelem volt. Az ment a legkevésbé és ezt az edző is nem egyszer megjegyezte sötét tekintettel, főleg mikor kiesett a kezemből a labda negyedjére egymás után.