Hol volt,hol nem volt...A valóságon túl

4.rész-A Fenevad

Amint Winnie kitárta előttem az ajtót,azt hittem...hogy megvakulok.Egyszerűen minden annyira fehér volt és a hatalmas ablakon keresztül beszűrődő naplementétől szinte fizikai fájdalommal járt nyitva tartani a szemem.De amint hozzászoktam a hirtelen jött fényhez,elámultam.Egy hatalmas terem tárult elém,hatalmas ablakokkal,fehér és bézs bútorokkal,középen pedig egy teázóasztal...asszem.Kábé akkora volt,mint az otthoni étkezőasztalunk.Minden annyira...tiszta volt.De kétségkévül a középen,hatalmas kanapén,kecsesen ülő nő volt a pont arra a bizonyos i-re.Tekintetét lassan rám emelte,és elmosolyodott.De,nem olyan kedves,nagymamás mosoly volt,hanem inkább olyan...gúnyos és számító.

-Na,Katherine,miért állsz ott,és bámulsz?-szólalt meg fennhangon,amitől a hideg futkosott a hátamon-Gyere,üllj le Winnie majd tölt neked egy teát.-folytatta ugyanolyan hangon.Én lassan,ledöbbenve mentem oda,és ültem le,a lehető legtávolabb tőle.Valahonnan mélyről előszedtem a műmosolyom,és a lehető legilledelmesebben szólaltam meg.

-Köszönöm,nem kérek teát.Az viszont felettébb érdekelne,hogy ha nem vagy rosszul,akkor miért vagyok itt?-oké...ezt nem így terveztem kibökni,de ezt már nem szívhatom vissza-Mármint nem mintha ellenemre lenne vagy ilyesmi-kedtem menteni a menthetőt.Láttam megrándulni egy izmot a szeme alatt,így úgy döntöttem inkább a továbbiakban csak akkor szólalok meg,ha muszáj.

-Látom egyből a lényegre térsz,Katherine-utáltam ha így hívtak.Mindig az jutott róla eszembe,hogy vajon mit követtem el.-Nos akkor talán kezdjük az elején.-Egy aprót biccentett Winnie felé,aki erre kisietett a teremből és becsukta maga után az ajtót.

-Tehát...-kezdte-már biztosan nem emlékszel,de régen rengeteget voltatok itt apáddal és anyáddal.-A hangja megváltozott.Már nem volt olyan öntelt és rideg,inkább olyan...megtört,mint aki épp újra él egy pillanatot.-Sokat játszottál a kertben,de a kerítésen túl sosem mentél,nem is mehettél.De egyszer...eltűntél.Nem tudtuk hová mehettél,és akkoriban elég...nehéz idők jártak.Volt egy fenevad az erdőben,aki bárkit aki bemerészkedett,széttépett.Ez évtizedeken keresztül ment így.Majd amikor a fenevad megölte a nagyapádat,Georgot,az apád eldöntötte,hogy megöli.Képezte magát,majd amikor nem találtunk,utánad ment.De amit akkor látott nem is hittem el amikor elmesélte.A fenevad,nem tépett szét,sőt...vigyázott rád,mint egy porcelánbabára.Apád azt mondta még pont elcsípett egy mondatfoszlányt,ami így szólt:,,...tehát eljött aki majd megszelídít engem''.Majd a fenevad eltűnt és te nevetve futottál apádhoz azt kiabálva ,,Képzeld játszottam a kutyussal!''.Egyből hazahozott majd többet nem igazán jöttetek el.Azt mondta nem szeretné ha beteljesülne a JÓSLAT.Nem tudom pontosan miféle jóslatról beszélt,de amikor ezt elmondta volna,mielőtt ideérkezhetett volna a fenevad-itt megremeget a hangja-SZÉTTÉPTE!!!

Fogalmam sem volt mit kéne reagálnom erre az egészre.Talán orvost kéne hívnom neki,hogy egy jó pszichológussal megbeszélhesse a fia elvesztése okozta idegösszeomlást.Ezeket a gondolatokat mind csak tompán érzékeltem,annyira  le voltam döbbenve az elhangzottaktól.Oké,Kate gondolkozz!Itt eszembe jutott valami,amit egyszer apa mondott.Az ember csak akkor képzeli el a dolgokat,ha van valamennyi valóságalapja!

-Oké,nagyi!Most én...asszem léptem.-Ezzel sarkon fordultam és kisiettem a teremből.Az utam egyenesen az erdőbe vezetett...

Sziasztok!Ez a rész érzem,hogy lehetett volna jobb is,de már mindegy.Holnap vagy holnapután hozok még egy részt kárpótlásul!Abban megpróbálom jobban összeszedni a gondolataimat,mert ez ebben a részben nem nagyon sikerült!:(