Book of Reality (Befejezett)

8. Fejezet

Ahogy közeledtünk a palotához egyre jobban szorult össze a gyomrom és egyre gyorsabban vert a szívem. A lábaim egyre bizonytalanabban vittek utamon, ahogy megláttam a hatalmas kaput. Milyen érdekes, rengetegszer láttam már ezt az épületet, igaz csak a felújított változatát, de akkor valahogy ismerősnek tűnt, a lényem egy részének, amely mindig megnyugtatott, biztosítva hovatartozásomról. De ez az épület más. Komor és sötét. Ármány lengi körül, és a lakói csak bizalmatlan pillantásokkal illetik kettősünket. Halk sóhaj csúszik ki ajkaim közül, mikor átlépjük a kaput és szorosan hunyom le szemeimet, hogy csillapítsam szívem őrült iramát.
- Várj itt – szólít fel JongDae, és ahogy megérinti karomat, rémülten kapom rá a pillantásom, válaszra nincs erőm, csak egy erőtlen bólintásra. Chen eltűnik mellőlem, én pedig csak egyhelyben topogva nézek körbe. Néhány szolgáló és palotaőr sétálgat fel-le az udvarban csupán, néhányuk érdeklődve mérve végig, mások teljes mértékben ignorálva személyemet. Más helyzetben igenis zavarna, de jelen esetben értékelem, hogy senki nem szól hozzám, vagyis eddig senki sem szólt.
- Annyeonghaseyo! – hallok meg egy mély, rekedtes hangot a hátam mögül, minek hatására összerezzenek. Félve pillantok hátra, hogy azon nyomban szinte a földig hajoljak, ahogy meglátom, hogy egy miniszterrel állok szemben.
- Oh, annyeonghaseyo! – motyogom, majd kiegyenesítem hátam, de nem emelem rá a tekintetemet, kicsit megdőlve fixírozom a lábfejemet. Egyszer csak egy másik pár láb kerül a látóterembe, és megérzek egy – gyengédnek épp nem mondható – érintést az államon, ami arra kényszerít, hogy emeljem fel a fejem. És bár engedelmeskedem, a szemeimet lesütve kerülöm az előttem álló pillantását, aki csak ide-oda forgatja a fejemet.
- Nos, teljes mértékben megértem SeungHot, hogy a maga társaságát választja az enyém helyett. – Vigyorog rám, és esküszöm megáll a szívem. Miért van olyan érzésem, hogy ez az ember nem normális? Már épp válaszolnék valami, amikor egy kéz ér, a férfi államat tartó karjához, így mindketten arra kapjuk a pillantásuk. Megkönnyebbülés cikázik végig a testemen, mikor meglátom, JongDae az. Hálás pillantásokat küldök felé, de az ő figyelmét az előttem álló miniszter köti le.
- Ne haragudjon – hajol meg egy kicsit, már elengedve a miniszter karját -, hogy megzavarom a társalgást, de a koronaherceg már várja a kisasszonyt!
- Azt meg is értem – lép tőlem el a férfi, majd végig pillantva rajtam fordít hátat nekünk és távozik.
- Gyere – szól rám hidegen Chen, majd mikor nem reagálok karomat megragadva kezd el vezetni valamerre.
- Én, esküszöm, hogy még soha nem örül... - kezdem, de amint egy eltakart részhez érünk, hírtelen olyan közel ránt magához, hogy egy hajszálat nem lehetne közénk tuszkolni. A szívem őrült iramban kezd el verni, amint teste az enyémnek feszül, és már azon agyalok, mit hazudjak, mitől van, ha esetleg rákérdez, ugyanis kizártnak tartom, hogy nem hallja, úgy az egész főváros.
- Ne menj annak az embernek a közelébe még egyszer – sziszegi fülemhez hajolva, így lehelete nyakamat csiklandozza, én pedig alsó ajkamba harapva fojtok el egy feltörni készülő sóhajt. – Veszélyes, nem is sejted mennyire. Már az is, amit most csinálsz – tol el magától, hogy a szemeimbe nézhessen. – Ne keveredj bele még jobban, és kerüld el azt az embert! – Mondja, mire én csak remegve bólintok rá. – Ígéred, hogy nem mész a közelébe?
- Ígérem – suttogom. De épp, hogy csak kiejtem a szavakat a számon, Chen már el is tol magától, és újra egy szoba felé kezd vonszolni. Néha nem értem ezt a férfit. Egyszer mintha aggódna értem, néha meg úgy érzem, hogy a katonák elé vetne. Hah, nem értem aggódik, hanem a húgáért, és... igaza is van. Én itt nem számítok. Elmélkedésem közepette észre se vettem, hogy már a korona herceg előtt állunk, csak akkor, mikor Chen nagyot lökve rajtam kényszerít térdre. Fájdalmasan szisszenve hajtom le a fejem és igyekszem összeragasztani összetört szívemet. Miért fáj jobban most a szívem, mint a testem a baleset után.
- Ki vagy? – Hallom meg SeungHo hangját.
- Lee SunHee. Északról jöttem a fővárosba, hogy munkát keressek – mondom halkan, és nagyon remélem, nem rontok el semmit.
- Lee SunHee – ízlelgeti a nevemet. – Emeled fel a fejed – utasít és én megteszem. – Mond, valóban láttad Kim HaNeult? – kérdezi, és igen csak meglep, hogy ő maga faggat, vagy ezt így szokás?
- Nem, nem tudom ki ő – felem és újra lehajtom a fejem.
- Emeld fel a fejed, ha velem beszélsz – rivall rám a herceg én pedig ijedten kapom fel a pillantásomat. – A katonáim, azt a hírt hozták, hogy látták veled a piacon.
- Oh – szakad fel belőlem, majd végig szemeibe nézve mondom el hazugságomat. – Én nem tudtam, hogy ki ő. Én is vásárolni voltam az nap, és megérdeklődni van e valami munka és csak véletlen találkoztam össze vele. De esküszöm, nem tudtam, hogy ki ő. Messziről jöttem és csak nemrég érkeztem a városba. Nem ismerek itt senkit sem, még a várost sem igazán – mondom, és bólintok is a végén, nagyon remélve, hogy a megfelelő kifejezéseket és hangsúlyt használtam. Amiatt nem aggódom, hogy az arcomon látott e valamit. A tárgylóteremben töltött idő, egész jól megedzett már.
- Tehát azt állítod, nem tudsz róla semmit?
- Azt.
- Azt sem, hol lehet most?
- Nem, felség. Nem tudom.
- Értem – bólint. Majd int, hogy távozhatunk. Én csak meglepetten pillantok Chenre, aki felránt a padlóról, majd kirángat a helyiségből. Egészen a kapun kívülig tartja fogva bal karomat, és én már ép rántanám el a kezem, amikor mellénk ér, egy az ötvenes éveit taposó férfi.
- Kim parancsnok! – köszön a mellettem állónak.
- Park tanácsos – hajol meg Chen, rántva magával engem is.
- Hallottam a beszélgetést SeungHoval – kezdi, ahogy elindulunk, távolabb a palotától. – Igazán meglep, hogy még mindig ennyire érdeklődik a húgod iránt – pillant Chenre – Nem éppen a kitartásáról híres.
- Valóban meglepő uram – bólint Chen.
- Ami meg a kishölgyet illeti, ha munkát keres, én szívesen ajánlok fel önnek helyet a személyzetem körében.
- Oh, köszönöm, de...
- Nem kell most rögtön válaszolnia, de ha mégis élne a lehetőséggel, a napokban keressen fel – mondja, majd beszáll egy gyalogkocsiba és eltűnik a szemünk elől. Kérdőn pillantok Chenre, aki csak elmélázva bámul valahova a semmibe.
- JongDae – érintem meg a karját. – ki volt ő? Úgy tűnt ismered.
- Park HyoJong tanácsos. Királypárti, aki az ország önállóságát és erősödését akarja, a tradíciók megtartásával.
- Szóval a jó oldalon áll? Netán ő is...?
- Nem, pedig jól jönne a támogatása. Sokat tud a korona herceg ügyeiről. Mint második tanácsos, sokat tud a palotában folyó dolgokról. Többe, mint bárki is akarná.
- Nem Tűnt kifejezetten rossz embernek – motyogom, ahogy a kunyhó felé haladunk. Én egyellőre maradok ott, pár napot, majd csak az után keresem fel HaNeult, nehogy gond legyen abból, hogy elsietjük a dolgokat. A rövid beszélgetésből ítélve, nem tettek le arról, hogy tudom, hol van, így jobbnak látom megvárni, amíg elül a dolog. Addig is van időm átgondolni Park tanácsos ajánlatát. – Talán nem is lenne rossz ötlet nála dolgozni – csúszik ki a számon, mire JongDae csak egy frusztrált sóhajt hallat, de nem mond semmit. Még akkor sem, mikor már hátat fordítva nekem indul vissza a palotába, miután visszakísért a kunyhóig. Komolyan nem értem mi van vele. Egyszer kedves, sőt, aranyos. Máskor meg, ilyen, ilyen! Aish, nem értek semmit. Haza akarok menni!

****

Helló! Na, eljutottunk idáig is. SunHee nemsokára sokkal többet tud meg erről a világról. Többet, mint szeretne, de vajon ennek milyen következményei lesznek a szereplőinkre nézve. És vajon Chen furcsa viselkedése is ennek tudható be?
Maradjatok velem, és megtudjátok!
Bocsi a helyesírási és elgépelési hibákért:3