Book of Reality (Befejezett)

13. Fejezet

         A Park rezidenciához vezető út alatt azon gondolkodtam, hogy vajon miért játszanak velem az érzéseim. Mert azt teszik. A JongDaevel való viszonyom mindig is kettős volt, mert lenyűgöző, hogy mi mindent tesz kockára a húgáért, ami ebben a korban nem volt éppen jellemző, elvégre ez felségárulás. Másrészt tetszik – a meglehetősen furcsa – humora, ami jó pont. Ugyanakkor kifejezetten idegesítő tud lenni, pláne mikor parancsolgat. Ez az egyik oldala a játéknak. A másik oldalon pedig ott van ChanYeol. Rendkívül rokonszenves és kedves ember, de van egy sötét kisugárzása, ami – bár kétség kívül vonzó – kicsit rémisztő. Amikor csak úgy beszélgetünk úgy érzem bízhatok benne, viszont vannak pillanatok, mikor dolgozunk, vagy mint a mai beszélgetése a miniszterrel, amikor arra gondolok, ha úgy van a királyt is elárulná. Persze ez abszurd, remélem.
- SunHee, ön mit szeretne enni? – Rángat vissza a valóságba Park tanácsos hangja.
- Hmm, nem is tudom – gondolkodom el. – Lehetne esetleg, hogy meglepjem önöket egy számomra különleges fogással? – Vetem fel az ötletet. Az igazat megvallva csak azért, mert rég ettem kínait és már hiányzik. Elvégre a lényem egy része.
- Oh, és tudhatjuk esetleg mi az?
- Nos, szeretném, ha meglepetés lenne – mosolygom az urakra, majd megérkezve indulok is a konyhába.
- SunHee, hát néha azért még megtisztelsz minket a jelenléteddel? – Lép mellém megjátszott sértettséggel SeoYeon.
- SeoYeon! Ne haragudj, nem volt időm bejönni – mosolygok rá -, de most itt vagyok. Mi több még főzni is szeretnék, és nagyon hálás lennék, ha segítenél!
- Remek. Mit készítünk.
- Kínait – vigyorgok rá, mire ő csak meglepetten pislog párat, de rábólint a dologra.
Igazán jó hangulatban telik az a rövid órácska, amíg a konyhán vagyok és megfordul a fejemben, hogy visszakérem magam ide, de amint látom nélkülem is olajozottan működik ez a perecíz gépezet, meg
Chen is nagyobb hasznomat veszi, ha tudok infót gyűjteni. Aish, miért van az, hogy előbb vagy utóbb, de mindig beférkőzik a gondolataim közé?
- Nagyon szépen köszönöm a segítséget – hajolok meg a konyhai személyzet felé, majd elhagyom a helyiséget és ChanYeol keresésére indulok, akit az „irodájában" találok meg.
- Szia – lépek be hozzá mosolyogva.
- Áh, talán elkészült a vacsora? – Pillant fel rám egy iratból, mire én csak bólintok.
- Legjobb tudomásom szerint igen, szóval mehetnénk is enni! – Indulok meg kifelé, de mély hangja megállít.
- Hazudtál.
- T-tessék? – Fordulok felé meglepetten.
- Ma, a palotánál, hazudtál. Voltam a konyhán indulás előtt, de te nem voltál ott.
- Én, ohm... -biztos elkerültük egymást – próbálom menteni a menthetőt. Ez érdekes, máskor úgy hazudok, mint a vízfolyás, ha a szükség úgy hozza, de ChanYeol előtt ez nem megy.
- Nyugalom, nem haragszom érte – mosolyog rám nagy kegyesen – itt mindenkinek megvannak a maga titkai. De nagyon remélem, a teidnek nincs köze ahhoz, hogy JongDae úgy sietett, hogy majdnem fellökött – mondja, majd magamra hagy a szobában. Néha komolyan nem értem, hogy ebben a korban, hogy lehetett az embereknek magánélete!
Végül nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a szobában történteknek, vagyis próbáltam így tenni és élvezni, az amúgy remekül sikerült vacsorát és örömmel fogadni azt, hogy ízlett az uraknak a főztöm.
- Igazán finom ez az étel, a majdani férje, igen szerencsés ember lesz! – mondja Park tanácsos, amit csak fülig pirulva köszönök meg, inkább elhallgatva azt a tényt, nem szerepel feltett szándékaim között a házasság.
- Efelől nekem sincs kétségem – kacsint rám ChanYeol, majd újra minden figyelmét az ételnek szenteli. Végül a hosszúra nyúlt vacsora után Channak sikerül meggyőznie, hogy éjszakára maradjak a rezidencián. olyannyira biztos volt a dolgában, hogy már meg is ágyaztatott, és ugye nem szeretnénk, hogy a szolgálók fölöslegesen dolgozzanak! így kötöttem ki a Park rezidencia egyik szobájában, ahol csak álmatlanul bámultam a plafont. Most, hogy lenyugodtak körülöttem az események van időm azon agyalni, amit a miniszternél hallottam. Nem értem, hogy jutott eszébe bárkinek is, hogy növeljék Kína befolyását a kereskedelemben. Az meg egyenesen kész röhej, hogy egyenlő felek lennénk. Sem ez előtt sem ez után nem tekintettek ránk egyenlő félként a Kínaiak. Ennek az egésznek más van a hátterében. de mi? És ez miért fontos Parkéknak? Egyáltalán ChanYeol apja tudja, hogy miben mesterkedik a fia?
Zavaros gondolataim között elnyomott az álom és bár meglepően pihentető volt az éjszaka a kérdések nem tűntek el a fejemből és a nap folyamán csak tovább gyarapodtak. Mert még én a szokásos teendőmmel voltam elfoglalva, addig Chan valamin ügyködni kezdett egyedül, ami oly titkos volt, hogy kényesen ügyelt rá nehogy csak egy véletlen pillantást vethessek rá, és ettől még kíváncsibb lettem, de a nap folyamán egyszer sem hagyott magamra, így nem tudtam megnézni mi is az pontosan. Na, majd holnap!
- Későre jár – jelenti ki Yeol. – Gyere SunHee, haza kísérlek – mosolyog rám én pedig hálásan fogadom ajánlatát, már nagyon elfáradtam. A hazafelé vezető úton csend telepedett közénk, ami kissé furcsa volt, hiszen mindig beszélgetünk, de most mindketten csak gondolatainkba mélyedve, csendesen lépkedtünk a házam felé, ahol nem várt meglepetés fogadott bennünket.
- SunHee, te meg mégis hol voltál eddig? – Kérdezi egy ismerős hang, mire felkapom a fejemet.
- JongDae! Miért jöttél?
- Mert tegnap nem találtalak itthon és igazán érdekelne, merre jártál – morog és soha nem látott haraggal a szemében méregeti a mellettem álló ChanYeolt.
- Nálam – jelenti ki Yeol nemes egyszerűséggel, ami részben igaz is, de ezzel a hangsúllyal és fogalmazással nagyon távol áll a valóságtól.
- Mi?
- Jól hallottad, nálam volt – kezdenek kisebb vitába, amibe beleszólnék, de nem igen engedik.
- Ez azért így... - Kezdem, de Chen közbeszól.
- Mégis mit akarsz te SunHeetől? – Esik neki majdhogynem a colosnak. Tudom, hogy Chen katona, de van egy olyan érzésem ChanYeolt sem kell félteni, nem örülnék, ha összeverekednének.
- Mindent – felel nemes egyszerűséggel Chan, mire Chen szemei haragosan villannak meg és elkapva a magasabbik gallérját, néz mélyen a szemeibe.
- Ha megtudom, hogy csak egy ujjal is hozzá érsz... – sziszegi JongDae, mire ChanYeol arcán egy önelégült mosoly terül el.
- Ki mondta, hogy még nem tettem meg? – Kérdez vissza flegmán és nálam itt szakad el a cérna.
- Elég! – Kiáltok fel, mire eltávolodva egymástól fordulnak felém. – JongDae, már maga a feltételezés is sért, arról nem is beszélve, hogy mennyire nem bízol bennem. ChanYeol, kikérem magamnak ezt a kijelentést! – morgom felháborodottan. - És rettentően hálás lennék mindkettőtöknek, ha a gyerekes, ki a nagyobb férfi játékaitokból engem kihagynátok! – Rivallok rájuk némiképp gúnyosan, majd berohanok a házba és a mögöttem becsapódó ajtónak dőlve csúszok a földre. Még hallom, hogy valamit magyaráznak egymásnak, de nem értem mit és azt is, hogy Chan az ajtóhoz lépve mély levegőt véve áll meg.
- SunHee, ne haragudj, engedj be kérlek – suttogja, de én csak némán ülök a sötétségben. Hallom, hogy a kint lévő felsóhajt, majd a távolodó léptek zajai lassan elhalnak. Magányom közepette lassan könnyek szántanak végig arcomon, amiket meglepetten törlök le. Hmm, már évek óta nem sírtam.

*Reality*
Megdöbbenve törlök le egy-két kósza könnycseppet az ágyon fekvő arcáról. Sír és ez nekem is fáj, hiszen miattam sír. Könnyeimmel küszködve nyomok egy puha puszit a homlokára, halkan kérlelve: Kérlek, ne sírj!

****
Hali! Nos, vannak itt ám bonyodalmak. Szegény SunHee, könnyek áztatják az arcát, de vajon ki fogja felszárítani? És miről kell lemondania, ha hazatér? Ha egyáltalán hazatér...
Köszönöm, hogy olvastad ezt a részt is!
Bocsi az elgépelési és helyesírási hibákért!