Book of Reality (Befejezett)

21. Fejezet

Csak a te kedvedért drága YunSeom:)
****

    Kezdődik minden előröl. Leírhatatlan fájdalmat érzek, mintha a lángok elértek volna. Nem kapok levegőt, hiába küzdök. A szemeim lezárulnak és a vasmarok szorítása a mellkasomon a fájdalommal arányosan nő. Majd amilyen hírtelen jött, vége is lett. Reszelős hangon, sípoló tüdővel jutok újra oxigénhez, azonnal kipattanó szemekkel. Plafon. Kórházi, 21. századi plafon. Hihetetlen megnyugtató látvány. Émelyítő fertőtlenítő szag, halk beszélgetés, hangos pityegés. Itthon vagyok! Pillantok körbe, ápolók és gépek sokasága vesz körül, de az én tekintetem megállapodik egyetlen emberen.
- Chen! – Suttogom erőtlen hangon, mire a férfi csak meglepetten pillant felém és tesz egy lépést az ágy felé. Felemelve kezemet nyújtom felé az erőtlen végtagot, mire ő megragadva azt szorítja meg egy kicsit, hogy jelezze itt van. – Te... - Mondanék valamit, de félbe szakít.
- Csss, ne beszélj, pihened kell.
- De... Semmit sem értek – motyogom, de hangom erőtlen, mintha napok óta meg sem szólaltam volna.
- Sok kérdésed lehet, hidd el nekem is rengeteg van, de most pihenned kell, ha felkeltél mindent megbeszélünk – mondja, még mindig a kezemet fogva.
- Ígéred?
- Ígérem – suttogja, majd megemelve a kezemet nyom egy puha csókot a kézfejemre. de az idilli pillanatnak hamar vége szakad, ugyanis az egyik ápoló épp kizavarni készül a férfit.
- Ne, kérem. Hadd maradjon itt, mert... Csak, csak éreznem kell, hogy élek – motyogom, mire az ápoló még morog valamit az orra alatt, de engedi, hogy maradjon. – Köszönöm. – Sóhajtom, majd lehunyom a szemeimet. Egy pillanatig küzdök a sötétség ellen, de mikor meghallom JongDae halk suttogását, amely arról biztosít, hogy itt marad és nem lesz baj, hagyom, hogy magával ragadjon a fáradság.
     Mikor legközelebb kinyitom a szemem már javában tart a nap, erős fénycsíkok törnek át a sz összehúzott függöny rései között, melyek megtörik a szobában uralkodó félhomályt. óvatosan mozdítom meg elgémberedett tagjaimat, mire halk nyöszörgés üti meg a fülemet. A hang irányába fordítom a fejem és mosolyogva nyugtázom, hogy nem ment el. Itt maradt velem, ahogy ígérte és bár jóformán azt sem tudom ki ez a férfi, tudom, hogy ő ugyan az a Chen, akit odaát láttam, akit szeretek, aki szeret engem.
- Jó reggelt – suttogja rekedtes hangon, rám emelve csillogó tekintetét.
- Neked is – mosolyodom el, mire viszonozza gesztusomat. – Ohm, köszönöm, hogy itt maradtál.
- Megígértem.
- Én, nem igazán tudom ki vagy, de...
- Ismersz engem, az álmaidból – mondja.
- Nem tudom, azt sem tudom, hogy mi történt velem, úgy össze vagyok zavarodva – motyogom a takaró szélét birizgálva.
- Hogy mi történt veled, míg aludtál, azt nem tudhatom, de azt igen, hogy mi történt itt.
- Elmesélnéd? – Nézek rá reménykedve.
- Persze. Nos, kezdjük az elején. Épp hazafelé tartottam, mikor egyik pillanatról a másikra elém kerültél az úton. Már nem tudtam megállítani az autót, hiába fékeztem, és elütöttelek. – Meséli lehajtva a fejét, mintha tehetne róla, hogy ez történt.
- Baleset volt – mondom – tudom, mert... Mert emlékszem rá – ráncolom a szemöldökömet. Már tényleg nem értek semmit. – Aztán mi történt?
- Kiszálltam a kocsiból és hívtam a mentőket. Levettem, rólad a sisakodat, akkor még magadnál voltál. Beszéltem hozzád, olyan volt, mintha hallanál, mert pont a szemeimbe néztél, aztán elaludtál én pedig minden este meséltem neked – mondja, majd elém teszi a laptopját. Én csak megilletődötten pislogok rá, majd mikor a kijelző felé bök a fejével olvasni kezdek, miközben ő tovább mesél. – A tekinteted megbabonázott, aztán a személyiséged is, amiről a barátaid és a kollégáid meséltek annyit, mikor itt jártak. Az elején, mikor itt voltam, csak beszéltem hozzád, bocsánatot kértem, azért, amit tettem, aztán egyik este, mikor otthon ültem, eszembe jutott a tekinteted és írni kezdtem, aztán másnap bejöttem és felolvastam neked és te, hallottad – mondja, nekem pedig kikerekednek a szemeim. Minden pillanat, amit Hanjangban töltöttem az ő története volt, amit rólam írt, amit nekem írt. – Aztán másnap is eljöttem, majd harmad- és negyednap is és végül minden nap, egészen máig. Hibásnak éreztem magam, amiatt, ami történt ezért, nem hagyhattam, hogy... elmenj. Arra gondoltam, mivel hallottad, amit olvastam neked és mivel egy halál közeli élmény juttatott kómába, így talán visszahozhatlak és...
- Most itthon vagyok – motyogom halkan. – Én, most csak még jobban összezavarodtam – mosolyodom el. – Olyan, mintha ismernélek, mintha mindent tudnék rólad, közben pedig abban sem vagyok biztos, hogy a nevedet tudom.
- Tudod a nevem. Kim JongDae és valóban ismersz is, mert...
- Rólunk szól a könyv? – Kérdezem, mire ő csak bólint, majd zavartan fordítja el rólam a tekintetét. – Köszönöm – mondom hírtelen. - Köszönök mindent.
- Nem, én köszönöm, hogy a múzsám voltál – mosolyog rám és a mosolya ugyan olyan, mint az állmaimban.
- És mi lesz a könyv vége? – Kérdezem megköszörülve a torkomat, elfordítva az arcomat, hogy elrejthessem a zavaromat.
- Azt még nem tudom, talán nem is lesz vége, veled kezdtem és nem tudom, hogy nélküled be tudnám-e fejezni – vakargatja a tarkóját, mire én csak elmosolyodom kimondatlan kérésén.
- Akkor, fejezzük be együtt, ha van hozzá kedved – mosolygok rá, mire ő csak meglepetten pislog rám, majd újra felfelé görbíti ajkait, rábólintva a válaszomra, melyet ki nem mondott kérdésére adtam.

****
Igen, igen, jól érzitek, lassan közeleg ennek a történetnek a vége. Remélem kíváncsiak vagytok rá, mi lesz a mi kis múzsánk sorsa, illetve arra is, hogy a mi kemény szívű katonánk, ugyan olyan keményszívű-e a valóságban. Várjátok a következő részt, s minden kiderül!
Bocsi az elgépelési és helyesírási hibákért!