Book of Reality (Befejezett)

23. Fejezet (Fin)

SunHee Pov.:

Végül Chen ígéretéhez híven, fél órával a zavarba ejtő telefonbeszélgetés után megszólalt a csengő. Boldog mosollyal az ajkiamon nyitok ajtót.
- Szervusz – köszönök az ajtóban állónak, félre is lépve az útból, hogy be tudjon jönni.
- Szia – lép mellém és nyom egy puszit a homlokomra. Előszeretettel csinálja ezt, aztán pedig csillogó szemekkel figyeli, ahogy zavarba jövök. Az a gyanúm nem véletlenül hoz zavarba, de azt is tudom nem az érzéseimmel szeretne játszani. Azt nem tudom miért érzem úgy, hogy én is fontos vagyok neki, de tudom, hogy így van!
- Mi ez a sok szatyor?
- Mivel említetted, hogy nem áll szándékodban elhagyni a lakást, úgy döntöttem főzök neked egy finom kis ebédet – mondja a konyhába sétálva, elkezdve kipakolni a dolgokat.
- Hm, Chateau - veszem a kezembe az üveget – szeretem a vörös bort, de kibékültem volna egy kevésbé drága darabbal is – mosolygok fel a férfire.
- Őszintén szólva te juttattad eszembe, vagyis inkább a rúzs, amit használsz.
- Oh – csak ennyit tudok reagálni.
- Segítesz?
- Persze, csak mond, hogy mit!
- Kezdésnek elkelne néhány edény – mondja, és én már adom is neki, amit kér. Főzés közben remekül elszórakoztatjuk magunkat. Előkerül egy üveg rozé is, amiről azt sem tudtam, hogy van, de ha már így a kezembe akadt, fel is bontottam, bízva benne, hogy JongDae is jól bírja az alkoholt. Illetve, hogy segít elég bátorságot szerezni.
- Ránk! – Emelem meg a poharam, majd miután koccintottunk lassan kortyolni kezdem a finom italt.

Chen Pov.:

Főzés közben előkerül még egy üveg bor, aminek egy kicsit örülök is, hátha az alkohol segít ellazulni és összeszedni a bátorságom, hogy a délelőtti elhatározásom, ne csak egy elhatározás maradjon. Persze túl sokat inni sem szeretnék, mert bár viszonylag jól bírom az alkoholt, szeretnék tiszta fejjel gondolkodni.
- Elkészültünk! – Zárom el a tűzhelyet és fordulok az igen jó hangulatban terítő lány felé. Egy kicsit aggódok, hogy többet ivott, mint kellett volna, de amikor a szemeimbe pillant látom a tekintetén, hogy nincs gond és a jókedve csak a közösen eltöltött idő számlájára írható, ami rettentően boldoggá tesz.
- Akkor együnk! – Mondja mosolyogva, majd segít az asztalra pakolni a késői ebédet. – Jó étvágyat!
- Viszont – mosolygok rá és neki látunk az étkezésnek. A finom estebédet, egy kellemes éjszakába nyúló beszélgetés követe, melynek bensőséges hangulata, az idegent, arra engedné következtetni, már évek óta ismerjük egymást. És valóban, ahogy az óra éjfélt üt, már mindketten ismerjük a másik életét, kezdve a szomorú emlékektől, a kellemeseken át, egészen a vicces, néha kínos emlékképekig.
- Tudod – komolyodik meg hírtelen a lány – úgy érzem, mintha már ezer éve ismernélek és ez boldoggá tesz. Nagyon örülök neki, hogy megismerhettelek Kim JongDae!
- Nem különben – pillantok a boldogan csillogó szempárba, majd minden bátorságomat összeszedve hajolok közelebb a lányhoz, kinek tekintete várakozó csillogással siklik ajkaimra, majd újra a szemembe néz. Lassan érintem ajkaimat az ő puha párnáihoz, hogy abban a pillanatban megszűnjön a világ körülöttünk. Édes ajkait csókolva ébredek rá, valóban szeretem ezt a lányt, mert ő a múzsám, ő a jövőm és nem csak, mint író, hanem mint férfi is. A csók ugyan alig tartott pár pillanatig, mégis varázslatos ígéretekkel volt telve. Egész testembe remegve keresem a tekintetét, majd mikor a szemeibe pillantok mosolyra húzódnak ajkaim. Az üres poharakon megcsillan a fény, mintha csak kuncognának a zavarunkon. A nyitott bors üvegből szálló, bódító illat sem elég édes ahhoz, hogy elfeledtesse velem SunHee mézédes ajkainak ízét, melyet újra érezni kívánok, így újra birtokba veszem őket. Ám csókunk most más, nem ismerkedő, sokkal inkább érzelmes, tele szenvedéllyel. Az boros üveg csilingelve dől az asztalra, ahogy a szoba békés csendje sóhajokkal telik meg, s nem csak a bor színezi vörösre a mellette pihenő fehér szalvéta szegélyét, de a szerelmünk is hasonló színben pompázik, ahogy a ki nem mondott ígértek s szavak, halk suttogásokká válnak, ezzel tovább mélyítve a kettőnk kapcsolatát.
- Szeretlek – suttogom a fülébe, szorosabban ölelve magamhoz. – Már akkor beléd szerettem, mikor először a szemeidbe pillantottam – vallom be érzéseimet, mire kisé elakad a lélegzete, majd ajkai boldog mosolyra húzódnak.
- Én is szeretlek, épp mint az álmaimban, talán jobban is – sóhajtja, majd ajkait az enyémekhez érinti, s innen tudom, már nincs szükségünk a szavakra, így tetteink beszélnek helyettünk. Elsuttogva a másiknak, minden vágyunk, érzelmünk, ígéretünk, hagyva hadd teljesülhessenek be.

SunHee Pov.:

Eltelt egy csodálatos hónap, melyet újdon sült szerelmemmel tölthettem. Még most is nehezen hiszem el, hogy az álmom valóra vállhatot. Az álmom, melyet ébren kezdtem, mégis kellet hozzá egy hosszú éjszaka, hogy megélhessem, majd szemeimet újra felnyitva teljesedjen be. Boldogan mosolyogva pillantok Chenre, aki viszonozza gesztusom, majd újra a dedikálásnak szenteli minden figyelmét. Megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, mikor boldogan csillogó szemeibe nézek, melyek mindig elérik, hogy újra s újra szerelmes legyek a mindig mosolygós férfiba, s bár a könyv annyiban nem téved, hogy JongDaenek van egy rosszfiús oldala, szerencsére ez sem választ el minket. Örömmel tölt el, hogy az elmúlt egy hónapban elkezdett egy újabb könyvet, mely ugyan teljesen eltér ettől, tudom, hogy hasonlóan sikeres lesz. Időközben én is visszatértem a munkámhoz, de merőben másként állok hozzá nagyon sok ügyhöz. A Chen könyvében tett utazásom sok szempontból hasznosnak bizonyult, de leginkább azért vagyok hálás, mert megismerhettem őt. S tudom, ez rettentően csöpögőssen hangzik, de így érzem. Azt is tudom, hogy a mézeshetek is elmúlnak egyszer, de ha fakulni is fog a kapcsolatunk fénye, akkor sem fog eltűnni, még jó hosszú ideig.
- Mehetünk? - Lép mellém JongDae, ezzel kiszakítva a gondolataim közül.
- Igen – mosolygok fel rá, majd ujjainkat összekulcsolva lépünk ki a hűvös éjszakába. – Chen, mit szólnál hozzá, ha még benéznénk a múzeumba, ha már úgy is erre járunk, megnézhetnénk az új Joseon kori kiállítást – fordulok felé.
- Rendben – bólint rá a dologra, így alig negyedórával később már a kiállító termek gyönyörűen berendezett sorai között sétálgatunk. Mikor is megakad a tekintetem egy festményen. Közelebb lépve veszem szemügyre a gyönyörű, korabeli művet, mely nem csak a szépségével, de a rajta ábrázolt jelenettel is elakasztja a lélegzetem.
- JongDae – suttogom elhaló hangon, mire párom mellém lépve emeli tekintetét a festményre, mely egy katonát ábrázol, karjai közt egy lánnyal, kinek ruhája itt-ott megfeketedett a mögöttük lángoló máglya melegétől. A férfi pont úgy öleli a lányt, ahogy Chen azt a könyvében megírta, s ha ez nem lenne elég, a képen szereplő emberek kísértetiesen hasonlítanak ránk. Mélázó bámulásomból JongDae keze rángat ki, melyet az én kezem köré fon.
- Talán meg volt írva a sorsunk a múltban, mely most teljesedett be – suttogja halkanm ajkait a homlokomhoz nyomva. Talán igaza van. Talán ez a végzetünk, talán pusztán csak a véletlen műve, egy biztos, hogy szeretem és ő viszont szeret.
Ahogy kiefelé sétálunk a múzeumból egy gondolat ismétlődik a fejemben, mely tökéletes lezárása a mi történetünknek: Honnan tudom, hogy ez igaz szerelem? Onnan, hogy túlélte a történelmet!

****
El sem hiszem, hogy eljutottam idáig. Befejeztem ezt a történetet is! Persze, ez nem ment volna a ti támogatásotok nélkül, amiért rettentően hálás vagyok. Köszönöm, hogy kitartottatok mellettem a lasú frissítések ellenére is! Köszönöm a vote-okat, a kommenteket, a sok megtekintést! Nagyon boldog vagyok, hogy megoszthattam veletek ezt a kis történetet, mely veletek együtt lehet cask teljes! Egy szónak is száz avége, hálás vagyok, amiért elolvastátok ezt a kis történetet!
Remélem, mi előbb találkozhatunk egy újabb történetben!

U.I.: Bocsi az elgépelési és helyesírási hibákért!