•A hódítás• Markson ff

5. fejezet

Jackson: Mikor beléptünk Mark lakására, lepörgött előttem minden, amit a klubban mondtam, és én még életemben nem éreztem, hogy ekkora öngólt rúgtam volna, egy fatális nagy marhasággal összekötve. Már csak az előtér akkora volt, mint Youngjival közös lakásunknak a negyede, el sem tudtam képzelni, hogy mekkora a nappali, de Mark erre rásegített, amikor beljebb invitált: a lakásunk felét láthattam magam előtt, tágas tér, néhány bútorral. Nem keltette üresség érzetét és nem is volt zsúfolásig pakolva. Egyszerűen... illett Markhoz. Mikor vissza sétáltam az előszobába, na akkor... akkor lekevertem volna magamnak egy pofont, amiért foggal-körömmel hadakoztam a szex ellen. Lépcsősor. Ami a második szintre vezet. Mindezt úgy, hogy lent is volt legalább két szoba. Hát Jackson Wang... ezt elbasztad.

Mark: Látom, ahogy Jackson tátja a száját a lakásomon, és nem állom meg, felnevetek. Bambam alapból úgy alszik, hogy a harmadik világháború sem kelthetné fel, én meg még mindig egy kicsit részeg vagyok, szóval nagyon nem törődöm vele, hogy mennyire vagyok hangos. - Látnod kellene az arcodat! - fogom kezeim közé arcát vihogva. - Ott villog a homlokodon, hogy looser~! - rázkódom a nevetéstől, majd átkarolom nyakát, és megcsókolom. - Mondtam én, hogy nem kellene annyira ellenkezned. Különben sem rád vall. - dörzsölöm össze orrainkat engesztelően.

Jackson: Nem, Jackson, úriember vagy, és nem használod ki, hogy a szerelmed részeg, és akkora a lakása, hogy ha torkaszakadtából nyögne is, esélytelen lenne, hogy meghallja bárki is. Úriember, Jackson, úriember! - Elismerem, kár volt hadakozni, de... - adok egy rövidke csókot Mark mosolygós ajkaira. - Az sem vallana rám, ha visszatáncolnék a saját kikötéseimtől, szóval... azt hiszem, marad az együtt alvás, igen - és mennyivel határozottabb lett volna ez a mondat, ha nem úgy hangzott volna, mintha saját magamat is éppen próbálnám meggyőzni arról, hogy mi a helyes.

Mark: - Behalok, hogy mekkora úriember lettél a kedvemért! - csóválom meg a fejem, aprót sóhajtva. - Néha kezdem bánni, hogy ezt hoztam ki belőled... - engedem el motyogva, majd elindulok a nappalin át a saját hálómba, közben random dobálva le magamról a cuccaimat. - Te tudod. - teszem még hozzá, csak a vállam mögött visszaszólva.

Jackson: Legalább ő biztos benne, hogy én tudom, mert én nem vagyok, nagyon nem. És előttem dobálja le magáról a ruháit, egyre több általam még felfedezésre váró bőrfelületet felfedve. Nagyot sóhajtva indulok meg utána, és még mindig döntésképtelen vagyok a tekintetben, hogy mégis hogy a büdös francba kellene döntenem. Ha ezelőtt három héttel művelt volna ilyeneket, hát már régen nyögne alattam, de olyanokat, hogy arra még a szomszéd utcában is felébrednének, nemhogy az unokaöccse. És... van itt ennél nagyobb probléma is. Hiába ekkora a szám, és hiába tűnik úgy, hogy mennyire tudom, hogy kell bánni Markkal, és kifogástalan vagyok meleg kapcsolatok terén... ez nincs így. Igen, van valami, amiben még Jackson Wang sem tökéletes. Bárhonnan nézem, Mark nem nő - de még mennyire, hogy nem az -, és bármennyire tűnt úgy, akkor ott a teremben, hogy helyben megdugom, nem is mertem volna. Nem akarok neki fájdalmat okozni, és ő is bevallotta, hogy az első nem volt egy felemelő élmény, márpedig én azt akarom, hogy ha mi lefekszünk egymással, az igenis felemelő élmény legyen. Belépek be a hálójába, és... képtelen vagyok gondolkodni.

Mark: Végül úgy döntök, ma a boxeremet magamon hagyom, úgy vetődök el a hatalmas francia ágyamon, aztán várakozva nézem az ajtómat, mikor fog belépni rajta Jackson. De az a Jackson, aki végül megjelenik, nem az a magabiztos pasi, akit egészen eddig ismertem. Látom rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen magával, a helyzettel, meg úgy mindennel. Olyan elveszetten lép be a hálómba, hogy komolyan megsajnálom, ezért felkapom az ágyam mellől a pár napja oda dobott, combközépig érő pólómat, és felhúzom, aztán hozzá sétálok. - Édes... azt hiszem most rajtad a sor, hogy elmondd, mi jár a fejedben. - nyúlok álla alá, megsimogatva a puha bőrt.