Kanadai álom

6. Első napom

A tegnapi "kirohanásom" után sikerült kipihenten kelnem. 11 órakor. Legszívesebben a szobámban maradtam volna egész nap, de anyukám egy "ne legyél már ennyire zárkózott, ismerkedj" utasítással kiküldött.

Csak megköszönni tudom neki ezt. Utólag. Akkor ezzel nem értettem egyet.

Egyedül sétáltam az utcán, békés magányban, költői gondolatokkal. Meg bevallom, reménnyel telve. Halkan, fél fülhallgatóval zenét hallgatva, csak is pozitív hangulatú zenékkel. Igazából mindenre van egy dallistám. Ez éppen a "boldog, de magányos" listám volt.

Átsétáltam egy hídon és megint hibáztam. Általában kerülöm az embereket, de most elsétáltam egy emberekkel teli kávézó előtt. Ez még nem lenne tragédia. Csak valami rávett, hogy bemenjek.

Leültem egy asztalhoz, egyedül és kértem egy forrócsokit. Nyár volt...
Egyedül ültem és azon gondolkodtam, hogy egy ilyen sablon tinifilmben biztos ilyenkor jönnének ide kiröhögni, aztán egy valaki itt maradna és életreszóló barátok lennénk. Na ja. Meg majd a suli nagymenője belém szeret. Persze.

- Tessék. - tette le az asztalomra a forrócsokit egy körülbelül 20 éves lány. Kedvesnek tűnt.- Hogyhogy forrócsoki ilyenkor?
- Ehhez volt kedvem. - vontam meg a vállam.
- De jó. - mosolygott.
- Mi jó? - Most a forrócsoki ilyen jó vagy mi?
- Az, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy nyáron nem szokás forrócsokit inni, mégis azt kérsz, mert azt szeretnél.

Nem számítottam erre a válszra. Fogalmam sincs mire számítottam, de nem erre.
- Jaa. Hát...igazából nem tudom. Csak most így döntöttem, nem is gondoltam  bele.
- Pedig határozottnak tűntél. Besétáltál ide, egy emberekkel teli helyre, egyedül és kértél egy forrócsokit.
- Nem voltam. Sosem vagyok, hiába látszik úgy.
- Miért nem?

Itt jött el a pillanat, amikor döntenem kellett. Kiönthetem neki a szívem vagy mondhatom, hogy csak nem szeretek dönteni.

- Most költözünk ide. Egy szállodában lakunk egyenlőre, délután házat nézünk, félek nem lesz jó. Félek, megint egyedül leszek. Félek előre a sok bemutatkozástól. Félek, nem lesz jobb, mint régen. Utálom a kételyt, és utálom amikor hirtelen kell döntenem. Hihetetlenül bizonytalan vagyok.
- Nem vagy. Ezt teljesen magabiztosan elmondtad, vagyis tudod mit nem tudsz. Miben vagy jó? Azokat is tudd ilyen jól magadról.
- Nem tudom...

Erre csak hallgatott. Halvány mosollyal nézett rám, én pedig hülyén éreztem magam. Azt se tudja ki vagyok és máris meghallgatta a félelmeimet. Gratulálok magamnak.

- Hogy döntesz általában? - szólalt meg hirtelen.
- Ösztönből. - vágtam rá... ösztönösen.

- Marina, legyél szíves idefáradni, kiszolgálni Mr. Jenkist és békénhagyni a hölgyet. Hányszor mondjam, hogy nem kell mindenkinek kielemezni a rendelését?

- Mennem kell. Folytasd így. Dönts ösztönből, és kicsit bízz jobban. Magadban és másokban is. Ha beszélgetni akarsz, én elég sokszor itt vagyok.

- Köszönöm. - ennyit tudtam mondani. Valahogy halványan sikerült elmosolyodni ehhez.
Ösztönből...
Nézőpont kérdése.
Szerintem inkább automatikusan.