Kanadai álom

13. Barátok?

Ronnie-ék háza sokkal nagyobb, mint a miénk, de ugyanannyira otthonos is. Mégis a szobája egy apró sarok. Gyakorlatilag semmi más nincs benne, csak az ágya ezer párnával, egy laptop és egy halom jegyzetfüzet.

- Megnézhetem? - kérdeztem az egyik füzet felé pillantva.
- Aham persze. -mondta.

Még ki sem nyitottam, már az elején egy iszonyat szép portré volt valakiről. Azt hiszem nem létező ember volt. Gondosan dokumentálta, hogy mikor készültek a rajzok, mindet aláírta és az aláírása olyan tökéletesre volt fejlesztve, hogy szinte minden rajzon teljesen egyforma volt. Annyira igényes volt az egész, hogy ahogy átlapoztam nem is akartam elhinni, hogy ő rajzolta.

- Ez nagyon...hű. És hogyan? Váó. - mondtam rendkívül értelmesen.
- Hát ezeknek mindnek külön történetük van, de ha érdekel szívesen mesélek róluk. - vonta meg a vállát mellékesen.
- Érdekel. Ennek például mi? - mutattam rá egy fehér, narancssárga lila színvilágú ködös képre, ahol egy alak sétált azt hiszem a felhőkön.
- Ezt akkor rajzoltam, amikor az iskolában sportnap volt. Szembe sütött a nap ezért nem láttam a kosárpályán lévő emberek arcát, csak a sziluettjüket és így született ez. Nem tudom miért ennyire lila.
- Váó.- ismételtem magam. - És hogyhogy ilyen sok rajzod van? Mióta rajzolsz?
- Körülbelül két éve kezdtem el komolyabban rajzolni és vagy 7 füzetet rajzoltam tele, de van egy mappám a régebbi rajzaimmal is.
- Két év alatt ennyi?
Szomorú mosollyal nézett rám.
- Tudod a magányból egy idő után unalom lesz. Az unalomból hiánypótlás, mert valamivel el kell tölteni az időm, abból pedig művészet lesz.

Csendben gondolkoztam a hallottakon. Majdnem ugyanaz a helyzetünk, csak ő feltalálta magát, ahelyett, hogy elfogadta volna, hogy belehal az unalomba, elkezdett rajzolni.

- Min gondolkodsz? - zökkentett ki.
- Semmi különös, csak...én is sokszor vagyok magányos, mégsem csinálok semmi értelmeset. Főleg kicsinálom magam az agyalással és a túlgondolással.

- Figyelj, először nekem is így volt, aztán abbahagytam. Elkezdtem keresni mások társaságát, megpróbáltam legalább köszönő viszonyban lenni mindenkivel. Aztán barátok lettünk a többiekkel. - utalt a mozis társaságra. - De még most sincs ilyen "legjobb barátnőm". Mondjuk már megszoktam. - rajzolt idézőjeleket a levegőben folyamatosan.

- Engem elrabolhatsz legjobb barátnak. Gyakorlatilag semmi programom nincs a mai naptól kezdve.

- Köszi. - mosolygott rám, azt hiszem megkönnyebbülten. Vagy csak szimplán mosolygott. - Na gyere, kérsz valamit inni?

Ezzel lezártuk ezt a komoly témát. Nem esett nehezemre témát váltani, mert nekem ez még mindig nem tűnik olyan egyszerűnek, ahogy ő elmondta, de majd meglátom. Innentől kezdve kerültem a komoly témákat.
Beszélgettünk mindenféle alap "ki mit szeret" dolgokról, néha több perces csenddel, ami meglepő módon nem volt kínos. Mindketten egyedül vagy legalábbis kevés baráttal töltöttük el az elmúlt...időszakot.

Nagyon gyorsan telt el az idő, szóval amikor hazamentem rögtön elfogott az érzés, hogy nem lesz többször ilyen. De most nem voltam képes ezen aggódni. Nagyon jó napom volt, nyugodtan aludtam el, minden rendben volt. Van. És talán lesz is.