Órákig beszélgettünk a parkban sétálva. Valahogy más volt Ronnie-val beszélgetni, mint Lily-vel. Hamár Lily...nem válaszolt a búcsú sms-emre amit, hogy őszinte legyek cseppet sem bántam, tekintve azt, hogy mennyire nem érdekelte semmi. Rendes lány volt az idő nagy részében, mégis sokkal flegmább volt, mint amilyen én valaha is voltam és már feszegette a tűréshatáraimat. Amik pedig valljuk be őszintén igencsak magasak.
Ronnie viszont egy szarkasztikus, türelmes művészlélek akivel a semmiről is nagyon jót tudtam beszélgetni azon a napon. Nem kell vele a fölöslegesen átbeszélni ugyanazt a témát ezerszer, ezt már mostanra leszűrtem. Sokkal értelmesebb gondolatai vannak, mint nekem, mégsem érzem magam hülyének, mert nem érezteti ezt. Az egész kezdődő barátságunkat a spontaneitás jellemezte. És ez jobban kezdődött, mint az eddigi összes kapcsolatom.
Miután elköszöntünk egymástól én rögtön hazafelé indultam. Mivel alapvetőleg gyakran vagyok szentimentális, ezért átgondoltam, hogy mennyi minden történt velem kevesebb, mint három hónap alatt. Dolgoztam, nyertünk, elköltöztünk, egyedül voltam, kezdtem ismerkedni, jól éreztem magam, majd megint egy gödörbe kerültem és megint kimásztam belőle. Valahogy sikerült viszonylag stabillá tenni magam érzelmileg. Haladás.
Azon töprengtem, hogy mégis hány mély pontja lehet egy embernek egy évében. Kellene valami limit, mert ha lenne én biztos, hogy már átléptem volna párszor. Sőt inkább korlátozás kéne, hogy ne lehessen több a megadottnál. Na igen. Sok értelme volt felépíteni fejben a tökéletes világot, ami nemhogy összedőlhet, még csak létre sem jöhet. De ez van.
Befordultam az utcánkba. A szomszédban két kisgyerek focizott. Látszólag abszolút egyetértésben passzolgattak, de ahogy közelebb értem hallottam, ahogy az egyik durcásan közli a másikkal:
- Csúnya vagy. Nem vagyok a barátod, mert mindig az van amit te akarsz.
Szomorúan elmosolyodtam. Amikor én voltam ennyi idős, akkor én is mondtam ilyeneket az akkori barátaimnak. Ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy most is ugyanolyan a helyzet, csak a megfogalmazás lett más. Meg már több árnyalata van egy-egy szónak.
Nosztalgikus hangulatom volt. Semmi nem változott, hiába teltek el évek. A dolgok pillanatnyi állása az egyetlen ami mindig más. Változnak az évszakok, de az emberek nem. Változnak a barátaid, de a velük eltöltött idő nem. Az egész "majd az idő megszépíti az emléket" nem csak egy sablon szöveg.
A felismerés lesújtóan hatott rám. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy az egész nyári történetem leírjam, mert nekem az eredeti változat kell. Nem az ami majd szebb lesz. Kiábrándító valójában akartam erre emlékezni.
ESTÁS LEYENDO
Kanadai álom
Novela JuvenilA nevem Loren. Nyár elején Kanadába költöztem a szüleimmel, egy nagy kertes házba. Mindenem megvan. Elhinnéd, hogy fél éve még attól féltem, hogy kiraknak minket a kétszobás albérletünkből? Elhinnéd, hogy egy véletlennek köszönhetjük, hogy ide jöhet...
