Kanadai álom

15. Gondolatom

Két napja találkoztam Ronnie-val. Három napja a többiekkel. Hat napja Marinával. Mégsem éreztem fontosnak, hogy most bárkivel is beszélgessek.

Gondolom ez ilyen "magányos farkasoknál" normális, de már eleve a kifejezéssel nem értek egyet, meg azzal sem, hogy mi számít normálisnak, szóval ahogy megszületett ez az elmélet, már meg is dőlt, pont úgy mint az életemről alkotott képem. Azt hittem az egész fekete-fehér. Aztán jött a keserédes boldogság és az érzés, hogy egyedül vagyok a tömegben. Csodálkozom, hogy eddig egy szuper bölcs netes oldalon sem jött szembe velem idézet formájában: "Az élet nem fekete-fehér. Van benne szürke is." Milyen jól mutatna ez egy pólón...

Megint nagyon magas értelmi szintű beszélgetést folytattam...tulajdonképpen saját magammal. Viszont cseppet sem zavart. Annál inkább lettem szomorú, amikor belenéztem a tükörbe. Nem, nem jött rám a tinilányos nyafoghatnék, hogy mégis nézek ki.
Annál sokkal mélyebb problémáim voltak. Vagyis inkább mélyebben voltak, valahol elrejtve a személyiségemben.

A saját szememet néztem. Nem láttam benne azt aki vagyok. Bár fogalmam sem volt róla, hogy ki vagyok. Változtam. Sokat. Ettől függetlenül még tudhattam volna.

Egyszerűen megint itt tartottam. Kezdtem magamat is idegesíteni. Felfújtam egy problémát és konkrétan emiatt elkezdtem gondolatban darabokra törni a tükröt, hátha mögötte áll majd a saját, teljes énem. Néztem, ahogy a lelki szemeim előtt elkezd repedezni az üveg, szinte pókhálóssá vált a felülete, kipattogtak a kissebb darabok. Rések maradtak köztük, majd nagy csattanással a földre hullottak. A padlón ezerfelé szóródtak. Tragikusan gyönyörű volt.

- Öhh Loren minden rendben? - lépett oda apukám mellém.
- Persze, csak volt egy furcsa... képzelgésem. Látomásom. Fantáziám. Nem ez a helyes szó... - beszéltem össze-vissza zavartan.
- Gondolatod?
- Igen, ez az. Miért kérdezted?
- A tükröt fixíroztad ideges tekintettel percek óta... Inkább megkérdeztem. - szembesített a valósággal, ami, mint legtöbbször, most is kiábrándító volt.
- Nyugi minden oké. Csak egy hülyeség volt. Rendben vagyok. - ismételtem újra.
- Jó. - méregetett még mindig. - De, ha mégsem, mondd el.
- Tényleg semmi. Csak fejben összetörtem a tükröt. - indultam a szobámba.
- Mi?? - kérdezte pár perc késéssel.
- Csak egy ötlet volt. - próbáltam nyugtatni.
- Aggódom én érted... - dünnyögte maga elé.

Leültem a földre és próbáltam eldönteni, hogy most mi legyen. Időm, mint a tenger, mondjuk be kéne iratkoznom a suliba, venni cuccokat meg satöbbi. Ez már aztán program a javából...

Előszedtem egy félig-meddig üres matekfüzetet és elkezdtem írni.
Először is listákat, arról amit csinálnom kell és azokról amiket szeretnék. Aztán arról is, ami eddig történt velem mostanában. Utána a tükrös incidensről. Majd megemlítettem pár szóban (inkább oldalon), hogy mik jutnak eszembe.

Minnél több lett, annál inkább éreztem azt, hogy nem fontos, hogy ki vagyok. Nagyrészt jól vagyok, ez pedig elég. Annak kell lennie.

Képzeletben lassan lehajoltam egy szilánkért és visszatettem a helyére. Sóhajtottam. Újra kell építenem.