Kanadai álom

14. Eső

Reggel álmosan bámultam az előttem lévő müzlis tálba és néztem, ahogy kavargatom. Hihetetlen, hogy akár átaludhatnék egy egész napot is, mégis fáradtan kelnék fel. Miközben ezt a rendkívül fontos és értelmes tevékenységet végeztem ahelyett, hogy elkezdtem volna az agyalást, kivételesen semmire nem gondoltam.
Mármint nyilván gondolkoztam, de csak olyan apróságokon, hogy miért tejjel eszem a müzlit, amikor nem is szeretem és hasonlók.

Miután túl voltam a napi agyhalálomon, úgy döntöttem, elmegyek sétalni. Az ég borús volt, látszott, hogy esni fog de én elmentem. Ahogy kiléptem, megcsapott az érzés, amit utálok. A bizonytalanság, azzal kapcsolatban, hogy mi lesz velem.

Meg fogok ázni? Valószínű.
Találkozunk még? Gondolom igen. Lenne értelme? Nyilván lenne.
Akarnak velem találkozni? Ha megázok, akkor meg fogok fázni? Jó lesz nekem az új sulimban?

Félresöpörtem ezeket a gondolatokat, nem akartam többre választ keresni.
Egyetlen kérdést ismételgettem magamban, egyfajta megoldásként.
Akarom előre látni, hogy mi lesz?

Talán. Nem kell mindent tudnom rögtön. Elmélyülten, talán kissé filmszerűen sétálgattam a környéken.
Az eső nagy cseppekben kezdett esni, de annak ellenére, hogy nem szeretem most nem zavart. Nem változtattam semmit, mert...nem tudom. Jól esett. Ösztönösen csináltam így. Erre elmosolyodtam, mert Marina jutott eszembe. Nem lehetnék hálásabb neki.

- Szijjaa! - hallottam egy ismerős hangot a túloldalról. Csak Ronnie lehetett.
- Szia. - köszöntem vissza megkönnyebbülten. Arról, hogy nem fogunk találkozni meg is feledkezhettem.
- Hogyhogy itt vagy?
- Erre jöttem.
- Kösz. Akkor úgy kérdezem, hogy mizu?
- Most mondjam, hogy semmi különös? - kérdeztem vissza gúnyosabban a kelleténél. Csak remélni tudtam, hogy nem sértődik meg. Annyira azért nem ismertük meg egymást ahhoz, hogy tudja, ezt nem direkt csinálom.

- Aham. Szerinted miért kérdezem? - válaszolt ugyanebben a stílusban. Öt percen belül szerintem harmadjára esett le egy hatalmas kő a szívemről.
- Nem tudom.
- Csak, hogy ezeket a felesleges sablon dumákat letudjuk a kötelező semmi válaszokkal. Aztán pedig a szokásos udvariassági köröket is lefussuk, majd végre elkezdhessünk beszélgetni.
- Váó. Nem gondoltam volna, hogy ennyire konkrét véleményed van. Egyébként egyetértek. - nem hittem volna, hogy a reggeli müzlis epizód után én ma még ilyen komoly beszélgetést fogok folytatni bármiről is.

- Szóval, akkor merre mész? - zökkentett ki.
- Sehová. Céltalanul sétálok. Te?
- Bevásárolni. De miért esőben sétálsz? Olyan lehangoló szerintem.
Megvontam a vállam.
- Nekem nem változtat a hangulatomon. Azon nehéz.
- Na erről még majd beszélünk, mert érdekel. - kérdezte, bár inkább kijelentésnek hangzott. - Figyelj... esetleg megadod a számod?
- Persze - vágtam rá gondolkodás nélkül.

Gyorsan beírtam neki, majd megcsörgetett és én is elmentettem.

- Most mennem kell, majd beszélünk. - köszönt el, láthatóan boldogan.
Az érzés kölcsönös volt.