Kanadai álom

4. Előtte...

Lassan telt az idő. Pedig nem volt sok hátra. Kevesebb, mint másfél hetet dolgoztam itt, de az is sok volt. Egyhangú volt. Amilyen lelkes voltam az első napon hamar visszajött a szokásos énem. Vagyis az unott, kicsit talán túl szarkasztikus énem. A vendégek nagyon örültek... annak, hogy nemsokára elmegyek innen.

Na jó. Nem is tudták. Így utólag már bánom, hogy nem mondtam el senkinek. Meg azt is, hogy felháborítóan unalmas életet éltem.

Azokat a napokat, amikor délelőtt dolgoztam jobban szerettem. Ilyenkor miután hazamentem volt időm átnézni a cuccaimat, és nézegetni az eladó lakásokat a városban amit választottunk. Azt találtuk ki, hogy nem visszük a bútorokat, így nem kellenek szállítók sem. Nem bántam, mert hát eléggé kopottak már.

Két dobozba belefértek a ruháim és csak egy kellett a dolgaimnak. Mondjuk azt nem tudtam, hogy visszük el az összes dobozt, mert anyáéknak 6 dobozuk volt. Apa azt mondta, repülővel megyünk. Nem értettem miért nem kocsival megyünk. Később rájöttem. Nem lett volna praktikus.

Az utazás előtti estén már minden kész volt. Persze az utolsó estémen dolgoznom kellett. Csak a szokásos igazságtalanság. Minden olyan volt, mint máskor. Csak akkor jött valaki.
Miért kellett odajönnie annak az osztálytársamnak akit legjobban utálok?

- Szíjaaa!!- mondta amikor meglátott. - Nem is tudtam, hogy itt dolgozol.
- Nem is.- mondtam a lehető legkedvesebb hangomon. Valamiért ez még így is bunkóságnak hangzott.
Vajon miért...
- Hát akkor?
- Csak ma besegítek.- improvizáltam gyorsan.
- Kár. Pedig holnaptól itt fogok dolgozni. Elmegy az egyik pultos csaj.
- Ó tényleg?- kérdeztem óvatosan mosolyogva. Le fogok bukni...
- Ja. Pont jól jön ez a munka. Kéne pénz.
- Hát persze. De most mennem kell.

Legszívesebben elástam volna magam. Biztos rá fog jönni. Sokan nem szerették a hülye műmosolya és a túl pozitív hozzáállása miatt. De én azért nem szerettem, mert képmutató volt és szimplán idegesítő. Tudtam, hogy a teljes pozitív hozzáállást csak megjátssza, hogy szimpatikusabb legyen. Konkrétan hallottam, mikor ezt mondta. De volt még pár indokom...

Kimentem az utcára. Ki kellett volna szolgálnom talán, de inkább otthagytam. Ilyen az egyszerűbb megoldás. Szerencsére pár perc múlva el is ment, csak a főnökkel egyeztetett.

Visszamentem és belemerültem a klisés "utolsó  napi nosztalgiámba".