Vajon létezik? /S Z Ü N E T E L/

17. fejezet

Hosszú percekig csak nézett rám tágra nyílt szemekkel, majd el lágyult a tekintete és mosolyra húzódott a szája.
-Már majdnem bevettem. Jó poén volt.-tartotta fel a tenyerét, hogy csapjak bele.
-Nem vicceltem.-mondtam lesütött szemmel.
-Sydneyben nem látnak jól az emberek vagy mi?-háborodott fel.
-Nem, csak nem engedtem őket közel magamhoz.-vontam vállat.
-De miért?
-Ez már egy másik kérdés. Most én jövök. Miért foglalkozol velem ennyit?
-Rossz látni, hogy szomorú vagy. Rengeteg minden történt veled és te még mindig képes vagy talpon maradni. Nem hiszed el, de nagyon erős vagy. Valaki már a negyedél feladta volna küzdés nélkül. Jó érzéssel tölt el, amikor mosolyt csalok az arcodra, vagy ha megnyugszol a karjaim között. Kötelességemnek érzem, hogy megvédjelek mindentől, ami mint kiderült, nem sikerült.-szorította ökölbe kezeit.
-Nem a te hibád az, hogy megtörtént. Nem lehetsz mindig mellettem.-ráztam meg a fejem.
-De otthon történt és én, mi nem vettünk észre semmit.-emeli meg a hangját.
-Kevin, kérlek..-kezdtem de félbeszakított.
-NE KEZD ALEX...NEM KELL VÉDENI. NEM ÉRDEMLI MEG! FŐLEG AZUTÁN, AMIT VELED TETT. LEGKÖZELBB MIT FOG CSINÁLNI, HMM? MEGVER? VAGY MÉG EGYSZER MEGERŐSZAKOL?-ordított.
-Szerintem fejezzük be ezt a beszélgetést.-mondtam majd felkaptam a könyvem, felálltam és elindultam vissza a sátrunkhoz, ahova bedobtam a könyvem, amikor megérkeztem. Felvettem egy melegebb pulcsit, a telefonom zsebrevágtam és csak mentem. Nem tudtam, hogy hova, csak el innen.

A telefonom állandóan csörgött, amit egy idő után meguntam és lenémítottam. Csak bolyongtam minden felé, de úgy, hogy még vissza találjak. Egyszer csak halk csobogást hallottam. Elindultam a hang irányába és nemsokára egy kisebb vízesés tárult elém. Megnyugtató volt a csobogása és az enyhén párás levegő, ami sokkalta jobb volt, mint az, amihez a városban jut az ember. Órákon át ültem a víz mellett egy kisebb sziklaszerűségen és hallgattam a körülöttem elterülő környezet hangjait. A madarak csicsergését, a víz csobogását és a végtelenbe nyúló csendet. Ahogy kezdett sötétedni a csillagok egymás után bukkantak fel, majd fokozatosan tűntek el, ahogy telt az idő. A sötétben egy kicsit nehezebb volt kivennem, de egyre több felhő jelent meg az égen. Remek. Már csak ez hiányzott. A zsebemből előkotortam a telefonom, hogy megtudjam nézni mennyi lehet az idő..Ahogy feloldottam a képernyőt, láttam, hogy több nem fogadott hívásom van Kevintől és anyától is egyaránt, de most nem nagyon érdekelt, hogy mit szeretnének...mondjuk szerintem egyértelmű....Lassan reggel négy óra van. El kellene indulnom visszafelé. Mondjuk sötétben nem tájékozódok annyira jól, dehát egyszer mindent ki kell próbálni nem? Majd meglátjuk, hogy hogyan is fog ez nekem sikerülni.

Ha hatszor nem más irányba mentem mint kellett volna, akkor egyszer sem. Az eső közben rákezdett. Először apró cseppekben szitált, majd egyre jobban szakadt, míg végül szinte dézsából öntötték volna. A hajamat betűrtem a pulcsi alá, utána pedig a fejemre húztam a kapucnit.Hál' Istennek hamar elállt és már a nap is elkezdett ébredezni, így valamivel világosabb lett és jobban tudtam tájékozódni. Még úgy fél órát sétálhattam, amikor ismerős környékre lettem figyelmes. Már majd nem ott vagyok. Lélekben elkezdtem felkészülni a fejmosásra, amit kapni fogok. A ruhám már kezdett megszáradni, de még mindig elég vizes volt, ami miatt kicsit kényelmetlenűl éreztem benne magam. Amikor már észrevettem a bejáratot egy kicsit lassabbra vettem a tempót, hogy még egy picit húzzam az időt. Amint beléptem megláttam a nekem háttal álló Kevint. A telefon megállíthatatlanul a fülén volt és várta, hogy a hívott fél felvegye. A zsebemből kivettem a készülékem és pont akkor hívott, így kinyomtam. Idegesen a hajába túrt. A következő pillanatban anya felbukkant és meglepődötten nézett rám, miközben arcán rengeteg érzelem futott végig. Aggodalom, düh és megkönnyebbülés...Kevin észrevette, hogy anya hírtelen megállt és csak egy pontra összponosít, azaz rám, így megfordult. Mikor meglátott megindult felém és amikor odaért, szorosan magához szorított...
-Aggódtam..-súgta.-Ne haragudj.
-Figyelj Kevin..én sajnálom, de muszáj volt egy kicsit egyedül lennem..-feleltem halkan.
-Csupa víz vagy.-mondta majd elkezdett húzni a sátrunk felé.-Öltözz át.-dobott a kezembe egy pólót és két pulcsit, ami nagyon nem az én méretem volt, hanem inkább az övé...
-Okés.-fogtam kezembe a cuccokat. Nem mozdult egyikőnk sem.-Khm...addig kimennél?-kérdeztem.
-Jaa..öhm persze.-dadogott.
Gyorsan átvedlettem és sokkal jobban éreztem utána magam. A ruháknak, amiket kaptam nagyon is Kevin illatuk volt. Ahhw... Na de ez most mellékes. Kimentem a többiekhez és most anyához mentem. Rosszaló tekintettel meredt rám, majd arcvonásai megenyhűltek és magához vont.
-Merre voltál kisasszony?-kérdezte.
-Háát csak bolyongtam.
-Csak. Az éjszaka közepééén szakadó esőben?-kérdezte csípőre tett kézzel.
Ekkor tüsszentettem egyet, majd még egyet.
-Na látod..Már meg is van az eredménye.
A pulcsi ujját ráhúztam a kézfejemre, a kapucnit pedig ráhúztam a fejemre. Leültem Kevin mellé, a fejemet pedig a vállára hajtottam.
-Na mi az?-mosolygott.
-Elfáradtam.
-Szerintem neked nem csak ez a bajod.-helyezi tenyerét a homlokomra.-Szerintem be fogsz lázasodni.
-Dehogy is. Na de megyek összepakolok.
-Nem is eszel?-kérdezték kísértetiesen egyszerre anyával.
-Nem vagyok éhes.-mondtam.
Gyorsan összeszedtem a cuccaimat és belepakoltam a táskába, majd elindultam vele a kocsihoz. Azt vettem észre, hogy a táskám egyre nehezebb lesz és végül alig bírom el. Lépteket hallok a hátam mögött mire megfordulok, majd Kvinnel találom szembe magam.
-Segítesz?-kérdeztem bociszemekkel.
-Persze, de Ne. Nézz. Így!-mondta és kivette a táskát a kezemből majd a kocsihoz vitte ami pár lépésre volt csak.
-Miért? Hogyan?-tetettem a hülyét.
-Azokkal a gyönyörű szemeiddel nagyon vadítóan tudsz nézni.-mondta miközben az egyik kezét a fejem mellé helyezte és úgy támaszkodott meg.
-Óóh..szóval azt mondod, hogy gyönyörű szemeim vannak?-kérdeztem ártatlanul.
-Fejezd. Be!-motyogja.
-Mit?-harapom be az alsó ajkam.
-Úgy amit a most leforgott 5 percben csináltál.-hajolt közelebb.-A bociszemekkel való könyörgést. Az ártatlan tekintetet, megnyilvánulást, és az ajkad harapdálását, mert rohadtúl kikészítesz ezzel.-Jött még közelebb, amitől a tüdőmbe szorult a levegő.
Tenyerem a mellkasára helyeztem, de ő megfogta és áthelyezte a szívére.
-Érzde, hogy milyen gyors ütemben dobog? Ezt te váltottad ki belőlem ez alatt a kis idő alatt.-mondta. Ettől a mondatától a szívem a torkomba ugrott, a szemem hírtelen az ajkára vándorolt, majd vissza. Ezt ő is el játszotta párszor és csak utána kezdett közeledni felém. Egy apró puszit nyomott ajkaimra, majd mikor elmélyítette volna, az apja hangjára lettünk figyelmesek. A helyzetünkön nem változtatott, csak az arcát húzta egy kicsit távolabb. Csak néztük egymást majd  a szemem sarkából észrevettem Lucast, ahogy méregetett minket.
-Hidd el fiam, jó választás. Ha tudnád mire képes..-húzza félmosolyra a száját.
A következő pillanatban Kevin eltűnt előlem.....