Vajon létezik? /S Z Ü N E T E L/

11. fejezet

11.fejezet

Már egy jó ideje ülök kint a hintaágyon és azon gondolkozom, hogy mi vitt arra a tényre, hogy kioktassam Barbit. Talán az, hogy én is így viselkedtem a szüleimmel csak én későn döbbentem rá, hogy ez nem helyes. Már nem tudtam bocsátatot kérni tőlük a viselkedésemért. Nem mondhatom nekik többé, hogy ,,szeretlek,,. Nem kérhetek anyától több tanácsot, nem foghatom többé apa kezét, nem ölelhetem meg őket, és a legrosszabb, nem láthatom őket minden egyes nap, ahogyan eddig. Ahogy vissza gondolok azokra az időkre, amikor még minden szép és jó volt, szinte mindig a gödör legaljára kerülök. Elszomorít, hogy csak a múltamban tudhatom a szüleimet és a jövőmben pedig nem. Már sokszor gondoltam rá, hogy milyen lesz a szalagavatóm nélkülük, az esküvőmön, ha lesz, ki kísér majd az oltárhoz apa helyett? Bár ha jobban belegondolok, inkább egyedül sétálok el odáig, mint, hogy valaki megpróbálná átvenni a helyét. Ezekbe belegondolva utat törtek maguknak a könnyeim és szépen lassan folyni kezdtek az arcomon. A sok gondolatra a fejem hírtelen elkezdett szédelegni, így jobbnak gondoltam, ha felmegyek a szobámba és ott szenvedek tovább. Leültem az íróasztalhoz és bekapcsoltam a gépem. Amíg a gép betöltött addig a billentyűzettel szórakoztam. Felléptem a facebookra és láttam, hogy L-től már több üzenetet is kaptam. Több üzenetben leírta, hogy Zayn jobban van és rendbe fog jönni. Egy képet is csatolt hozzá, amin a bátyám a kórházi ágyon fekszik elég szar állapotban. Mikor felfogtam, hogy mit is látok nem hittem a szememnek. A szám elé kaptam a kezem, a képet pedig már csak homályosan láttam, a könnyeimen keresztül, amik felgyülemlettek a szememben. Próbáltam elfolytani a sírásom hangjait de nem nagyon sikerült, mert a következő pillanatban halk kopogást hallottam, de nem feleltem, így kinyitotta az ajtót és bejött magától. Nem reagáltam csak néztem az előttem lévő képet és hálát adtam Istennek, amiért a bátyám túlélte a támadást.
-Most nincs kedvem senkihez.-szólaltam meg rekedt hangon.
-Alex,....-szólalt meg Lucas.-Láttam, hogy hogyan néztél, néztetek egymásra Harryvel és nem szeretném ha ez hatással lenne a kapcsolatukra. Szóval. Szeretnélek megkérni, hogy tartsd magad távol tőle.-fejezte be.
-Mi lesz ha nem teszem meg azt amit kérsz tőlem?-fordultam meg a székemben, majd felálltam és a szekrénymhez mentem, hogy elővegyem a pizsamám.
-Hát..ha nem teszed meg, akkor annak, mint azt már észlelted,-itt a laptop képernyőjére mutatott.-következményei lesznek.-elkezdett felém közeledni, majd az egyik karjával megtámaszkodott a fejem mellett a szekrényen.-Ugye nem szeretnéd ha a bátyádnak még nagyobb baja legyen?-kérdezte.
-Te tehetsz arról, ami a bátyámmal történt...-sápadtam el.
-Mondjuk úgy, hogy volt hozzá közöm.
-Te szemét....-mondtam, majd meglendítettem a kezem, de elkapta és szorosan a szekrényhez feszítette, melynek következtében felszisszentem.
-Ne merészelj rám kezet emelni!-mordult fel, majd arcával közeledni kezdett a fülemhez.-Megértetted? Lehet, hogy legközelebb nem ússza meg ennyivel...vagy lehet, hogy legközelebb nem a bátyádnak esik baja..-fenyegetett meg, majd lágy csókot nyomott a fülem mögé.
-Gabi, hogy bír veled egy fedél alatt élni?
-Figyelj aranyom! A jót sosem tagadom meg magamtól.-ujjával állam alá nyúlt és feljebb emelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.-Te pedig nagyon harcias vagy, ami valljuk be, nagyon bejön, de ez maradjon köztünk.-mondta majd kiment.

Miután becsukta az ajtót lecsúsztam a szekrény elé és kitört belőlem a zokogás. Ismét. Sok volt nekem ez egy napra. Felálltam, megkerestem az íróasztal fiókjában a pengémet és elkezdtem szépen lassan húzni a csíkokat. Minél tovább haladtam, annál erősebben húztam a pengét a bőrömön. Minden egyes fájdalmam okából húztam egyet-egyet. A végén pedig már nem láttam a sok vértől, így befejeztem. Átmentem a fűrdőszobába és lemostam a pengémet, majd a kezemet. Engettem a kádba vizet, majd miután levettem az aznapi ruháimat, beszáltam a jó meleg vízbe. Miután végeztem a fürdéssel, a törölközőt magamra csavarva hagytam el a helyiséget. A kezem már a kilincsen volt készen arra, hogy kinyissam az ajtót és belépjek a szobába, amikor a vállamnál fogva a falhoz lökött valaki.
-Hmm..én a te helyedben nem mászkálnék egy szál törölközőben...-suttogta a fülembe, majd a nyakamhoz hajolt és elkezdte csókolgatni, amit nem tűrhettem.
-Mit képzelsz magadról?-lökem el, de kétszer is megbántam, amikor megláttam a dühtől izzott pillantását..
Kinyitotta a szobám ajtaját, majd belökött. Szorosan fogtam magamon a törölközőt nehogy a földön kössön ki.
-Még most sem tudsz velem illedelmesen viselkedni, amikor bármit tehetek veled?
-Abba a bármibe nekem is van beleszólásom...-jelentettem ki.
-Biztos vagy te ebben?-vonta fel a szemöldökét.
-Biztos.
-Lássuk....

Ami akkor történt, nem hittem volna, hogy valaha is bekövetkezhet. Nem gondoltam volna, hogy képes megcsinálni velem. De nekem még ilyenkor se tud beállni a szám!! Talán akkor nem az történ volna ami... A történtek után sírva aludtam el...

Reggel fejfájásra ébredtem a sok sírás miatt. Az éjszaka hátramaradt részében nem sokat tudtam aludni...Kattogott az agyam azon, amit Lucas tett, mondott. Attól, félek, hogyha elmondom anyunak, ami történt, nem hinné el, vagy ami még rosszabb, elszomorítaná, vagy akár el is válna. Mondjuk ez neki csak jó lenne, mert talán találna valakit aki megbecsülné és teljes szívéből szeretné. Majd átgondolom.. Nem éreztem magam rosszul, ezért úgy gondoltam ma már bemegyek a suliba az igazolás ellenére és nem maradok itthon. Felvettem hát egy fekete szoknyát egy hozzá illő toppal, egy fekete cipzáros pulcsival, hogy eltakarjam a kötést a kezemen, és a szokásomhoz hűen a fekete tornacipőmet. A hajamat oldalra fontam ás átdobtam a vállamon.
-Hát te hová mész?-jelent meg anyu a lépcső aljában.
-Suliba. Nincs semmi bajom, úgyhogy bemegyek.-mondtam miközben az asztal felé mentem.
-Jó meglátás.-mondta Barbara.
-Kislányom!-nézett rá dühösen az anyja.
-Hagyd! Jól vagyok. Jó?-öleltem meg.
-Bármi van azonnal hívsz!!
-Rendben.-sóhajtottam. -Kevin?
-Itt vagyok.-jött le a lépcsőn kapkodva.
-Így el fogtok késni.-mondta anya.
-Már megyünk is csak elaludtam...-kapott fel Kevin az asztalról egy szendvicset.
-Majd jövünk!-mondtuk egyszerre.

A buszról leszállva, egy vékony, de erősebb testbe ütköztem.
-Bocsi.-néztem fel hírtelen.
-Semmi gond.-mosolyodott el féloldalasan.-De neked nem otthon kéne lenned és pihenned?-kérdezte.
-Jól vagyok. Majd szépen lassan rendbe jövök, de otthon túlságosan unatkozom, meg már nagyon elegem van Lucasból meg a tökéletes kis Barbikájából...-mondtam a mondat végét unottan. Elnevette magát és a vállára csapta a táskáját.
-Gondolom mennyire eleged lehet már.-felelte.
Válaszolni akartam, de egyik pillanatról a másikra egy szoros ölelésben volt részem.
-Szia. Szia. Szia.-sorolta Luna egymás után.
-Jobban vagy?
-Szia.-kuncogtam felpörgöttségén.-Azon kívül, hogy megfolytasz, igen. Jól vagyok.-feleltem.
-Mit csinált az arcával, hogy már nem látszik?
-Biztos a sok alapozó.
-Te verted be az orrát?-lepődött meg Harry.
-Igen.-mondtam majd elindultam a bejárat felé.
A kezem után kapott majd maga felé fordított.
-Te egy légynek se tudnál ártani.-röhögte el magát.
-Azt te csak hiszed.-sütöttem le a szemeim.
-Elkésnük és matek lesz. Az ofő ki fog akadni.-mondta Luna.
-Igaz. Menjünk. Majd még beszélünk Harry.-mondtam majd sarkon fordultam és elindultam a terem felé, ahol lesz az órám.