A gyertyafény árnyékában ||k-pop novellák||

Együtt, a Hold fénye alatt||Yoonmin||

Két fiú üldögélt néma csendben a Han-folyó felett végig húzódó hídon, az éj csöndjében. Egyikük sem szólt semmit, mindketten az alattuk levő mélységet pásztázták.

- Emlékszel még? - szólalt meg egyszer csak az éjfekete hajú fiú, s íriszeit a másikra emelte.

- Sosem fogom elfelejteni azt a napot. - sóhajtott fel a kérdezett személy, s sötét tekintetével sötétebb hajú társát kezdte el figyelni. - Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer itt kötünk ki, együtt.

- Én sem. - sóhajtott fel szomorkásan rövidke válasza után a fekete hajú fiú, kinek egész testét most beragyogta a Hold fénye, s kinek felsőtestét most csak egy lenge, piros felső fedte, a hideg szellő ellenére. Arca beesett volt és sápadt, vállai keskenyek, teste pedig hihetetlenül vékony. Bár nem festett túl jól, az ember láthatta rajta, hogy valaha bizonyosan egy nagyon jóképű, jól táplált ifjú lehetett.

- Megbántad, hogy akkor benyitottál hozzám a mosdóba? - kérdezte a sötét tekintetű, s kicsit közelebb hajolt társához, így őt is beragyogta a Hold fénye. Haja színe a mentazöldre emlékeztetett, hófehér, sápadt bőre, mely kikandikált a pólója alól, fehérebbnek bizonyult, mint a fölöttük figyelő Hold.

- Hiszem, hogy Isten akarta, hogy akkor benyissak hozzád. Okkal történt mindaz, ami történt. Bűntudatom volt, amiért olyan sokat ettem, figyelmen kívül hagyva a diétámat, és nem gondolkodva futottam az alagsorba. Pedig te is tudod, hogy azt a mosdót előtte sosem használtam. Akkor valamiért mégis odamentem. Szerintem Isten akarta így. - felelt a fekete hajú, s lágyan mosolyogva, megsimította barátja alkarját.

- Annyi minden rossz történt velünk, s te még ezek után is úgy gondolod, hogy Isten létezik? - meredt a piros pólósra a menta értetlenül, de a másik csak szórakozottan simogatta tovább társát.

- Csak gondolj bele, Yoongi. Bár te azelőtt sosem nyúltál pengéhez az iskolában, aznap mégis ehhez folyamodtál. S bár én sosem jártam abba a mosdóban, mindig is rettegtem az alagsortól, mégis odamentem akkor. Mindkettőnket bántottak, s mi mindketten ott kerestünk menedéket. Véletlen? Nem, nem hiszem. Szerintem véletlenek nincsenek. Úgy gondolom, hogy minden okkal történik. Szóval igen, én még mindig hiszem, hogy létezik Isten, és hogy Ő akarta így, tudod, hogy mi egymásra találjunk. - mondandója végeztével újra az alattuk levő mélységet kezdte el figyelni. A menta csodálattal figyelte őt, majd lágyan végig simított amaz tökéletesen ívelt arcélén.

- Igazad van. Talán tényleg létezik. De akkor miért hagyta, hogy ennyit szenvedjünk?- talán csak ezért bizonyult aznap éjjel ilyen beszédesnek, mert talán, ha nem is akarta volna bevallani – félt. Félt, és egy kicsit húzni az időt, mielőtt valami olyat tesznek, amit már nem lehet majd visszafordítani.

- Én hiszem, hogy minket nem erre a Földre szánt, de egy hiba miatt mégis ide kellett megszületnünk. Szerintem most vissza akar hívni magához minket. Azért kellett nekünk találkoznunk, hogy együtt térhessünk vissza. - mosolyodott el az éjfekete hajú s ártatlanul csillogó íriszeit párja felé fordította.

- De mi van akkor, ha most leugrunk, és miután meghaltunk, nem lesz folytatás? Te nem érdemled meg, hogy tizenhét év után vége legyen az életednek, Jimin! Túl értékes vagy hozzá... - csuklott el a menta hangja, s fejét is inkább lehajtotta. Valóban félt, de nem magát féltette. A mellette ülő szépség miatt dübörgött ilyen hevesen szíve bordái ketrecében, s egyszerűen rettegett belegondolni abba, hogy elveszítheti Jimint, elveszítheti a Szerelmét.

- Bízz bennem! Tudom, hogy van folytatás! - szorította meg vékony kezeivel a fekete, barátja hosszúkás ujjait.

- Ígérd meg, hogy együtt maradunk! - kapaszkodott bele a másik vékony karjába a sötét tekintetű menta is.

- Megígérem. - suttogta ajkaira a fekete hajú, majd egy utolsó csókot lehelt barátja ajkaira.

Pár nappal később a folyó, partra dobott két holttestet a harminckettes hídtól nem messze. Feltehetőleg két tizennyolc év körüli fiatal voltak, az egyik zöldes a másik pedig fekete hajú. A nyomozók szerint öngyilkosságot hajthattak végre. A halottkém nyilatkozatai alapján a két fiút sokat bántalmazhatták, testükön rengeteg verésnyom volt megtalálható. egyikük testét megannyi vágás tarkította, míg a másik kórosan sovány volt, a halottkém megállapítása szerint anorexiás lehetett.

A két ifjút egy sírba temették el. Állítólag, mikor a parton megtalálták őket, ujjaik össze voltak fonódva. A rendőrségnek és az orvosoknak nem volt szíve szétválasztani őket, így végül nyugovóra is Együtt helyezték el Őket.

Együtt vetettünk véget földi életünknek, hogy utána Együtt kezdhessünk el egy új életet, egy szebb s jobb helyen, ott, ahol amúgy is kellett volna, hogy éljünk.

*****

_Szandra_ kérésére itt is lennék ezzel a Yoonmin történettel!❤️Nem szeretnék semmit sem hozzáfűzni, szerintem igazából a story mindent elmond.
Remélem, elnyerte tetszéseteket!❤️