A gyertyafény árnyékában ||k-pop novellák||

Vihar a viharban ||Taekook||

Jeongguk szigorúan meredt kifelé az ablakon, miközben az üvegen végig folyó, hol kisebb, hol pedig nagyobb esőcseppeket figyelte, melyek - mintha csak a  legnagyobb harmóniában lennének egymással -, folytak össze,  eggyé, úgy csöppenve le a mélységbe, a ház udvarának valamely szegletébe.

Akárcsak Taehyung. - gondolta  magában, miközben éjfekete tekintetével az égen cikázó villámlásokat  vizslatta. Gyönyörű, ragyogó s mindeközben mégis robbanékony, energikus. Így látta Jeongguk Taehyungot, s így vélekedett ő a villámokról is.

Mindig is imádta nézni a  viharokat, s - másokkal ellentétben -, a villámlások s mennydörgések eget rengető hangjai, számára kellemes bizsergést okoztak hallójárataiban. Ha tehette volna, bizonyosan egy olyan országban éli le életét, ahol állandó vihar uralkodik. Ám iskolai kötelezettségei, családja és barátnője megakadályozták ezen tervében.

Kelletlenül lökte el magát az ablaktól, majd lomha léptekkel sétált az íróasztala irányába, ahová a telefonját helyezte le nem régiben. Magában természetesen morgolódott, hogy valaki meg merte törni idilli csendjét, de amint megpillantotta a készüléken villogó nevet, minden haragja elszállt, és ajkain aprócska mosollyal, emelte füléhez a mobilt.

- Szia Taehyung! - szólt bele kedvesen, s mint mindig, most is meglepetten konstatálta, hogy a hangja ezerszer nyugodtabban és lágyabban cseng - még a benne dúló viharral együtt is -, mint mikor szüleivel vagy bárki mással a rokonok, ismerősök, iskolás társak köréből beszélget. Nem véletlenül. Taehyungot nem lehetett a többi emberrel egy kalap alá venni, és Jeongguk nem is akarta.

- Jungkookie! - kiáltott bele rémülten idősebb társa a készülékbe, és a hirtelen jött magas hanghatás miatt egy pár pillanatig Jeongguk füle is csak csengett - I-ide tudnál jönni? Na-nagyon félek, és Zénó is elveszett. - hallotta meg Taehyung kétségbe esett, sírós hangját, ami miatt Jeonggukon eluralkodott a félelem.

- Taehyung! Mi történt? Hol vagy most? Mondd, hogy nem hagytad el a házat! - a fiatalabb fiú hangja idegesen csengett. Tudta, hogy Taehyung mennyire retteg a vihartól és csak reménykedni tudott abban, hogy a széltől és esőtől védett házban tartózkodik most az idősebb, és nem valahol kint a természetben - ahova most más ember valószínűleg ki sem tenné a lábát.

- Jungkook, é-én itt vagyok a parkban. Én csak beakartam hozni az ajtóból a cipőimet, de amint kinyitottam az ajtót, Zénó kirohant, én meg nem is gondolkodtam, csak szaladtam utána, é-és most itt va-vagyok a parkban, d-de nem merek mozdulni és az előbb pár méterre innen kidőlt egy fa. Jungkook, én nagyon félek! - az idősebb szavait elnyelte sírása és a szél süvítő hangja, de a lényeget így is ki tudta venni Jeongguk társa szavaiból, és a pánik pillanatok alatt száguldott át testén, megállapodva mellkasában, ott feszítve tovább, már így is eléggé hevesen verdeső szívét.

- Ne aggódj Tae, nem lesz semmi baj! Csak maradj ott, ahol vagy, pár perc és ott vagyok. Minden rendben lesz. - próbált nyugodtságot erőltetni a hangjába, majd gyorsan kinyomta a hívást, és fél perc múlva már a házon kívül volt. Esernyőt nem volt ideje keresni, még a pulóverét sem hozta magával, mindössze a cipőjét kapta fel, és egy szál pólóban ment ki az eget rengetően nagy viharba. Mindeközben csak azon imádkozott, hogy mikor odaér a parkba, Taehyungot épségben találja.

Az a pár perc, ami Jeonggukék háza és a park között volt, most sokkal hosszabb idő intervallumnak tűnt mindkettejük számára, mint általában. Mindketten kétségbe esettek voltak, s mindkettejük íriszei a könnyeket ontották. Taehyung sírt, mert félt, hogy a fiatalabbnak baja esik, míg oda ér. Jeongguk pedig sírt, mert bűntudatot érzett, amiért képes volt haza jönni Taehyungtól - s egy veszekedés közepette ott hagyni őt -, amikor látta, hogy vihar közeleg, és tudta, idősebb társa mennyire retteg az efféle időjárási viszonyoktól.