A gyertyafény árnyékában ||k-pop novellák||

Elmém káosza ||YoonKook||

Csütörtököt ír a naptár a szoba falán, s én megint itt vagyok. Megint egyedül jöttem el, s megint egyedül távozom.

A remény, hogy egyszer csak felbukkansz, és hazajössz velem - már régen szerte foszlott. Ahogy maga, a remény definíciója is megszűnt számomra létezni. Nem értem, hogy mit jelent, és nehéz is visszaemlékezi arra, hogy egykoron mit is jelenthetett.

Minden bizonnyal - Téged és mindent, ami hozzád volt köthető.

Mondd, miért csináltad ezt Hyung? Itt hagytál kétségek között, s mindent felégettél, ami hozzád volt köthető. - Akkor én még miért vagyok életben?

Mindent elpusztítottál, mielőtt itt hagytál volna, azért, hogy könnyebb legyen számomra a felejtés, de akkor engem miért nem semmisítettél meg? Miért hagytad meg az emlékeimet? Azt gondoltad, hogy majd az idő elteltével a feledésbe kerülnek majd?

- Az Istenért, Hyung! Azt gondoltad, hogy csak ennyit értél nekem? -hagom agresszívan csendül fel az elhagyatott faházikó egyetlen szobájában, melynek falán a tapéta már megkopott, a képek pedig kifakultak.

- Ez lesz a mi örök búvóhelyünk, rendben, Jungkookie? Nem jár ide senki, ez csak a miénk, okés?

Azt mondtad az örök búvóhelyünk, de ez már csak az enyém, tudod? Te már nem jársz ide, és engem is csak havonta egyszer engednek ki ide, de csak a rendőrök és Taehyung felügyeletével.

- Hyung, a szüleim azt mondták, hogy nem kéne veled lógnom, mert rossz hatással vagy rám! Hogy mondhattak ilyet, nem is ismernek téged! Nem tudják, hogy milyen csodálatos is vagy!

- Nyugalom Jungkookie, engem nem zavar, hogy mit mondanak. A lényeg, hogy te mit gondolsz!

- Én örökre veled akarok lenni, Hyung!

- Akkor így is lesz!

Még mindig érzem arcomon tenyered lágy cirógatását, s ha lehunyom pilláimat, gyakran el is hiszem, hogy itt vagy, pedig nem.

Hisztérikus nevetésem a csendes házikóban rémisztőnek és ridegek hangzik, de én is pontosan ezt érzem, amióta nem vagy itt, érted?

Azt mondtad, hogy örökre velem maradsz, hol vagy most?

- Miért nem látlak Yoongi? Hol vagy már? - lábaim összerogynak, s felmondván a szolgálatot, a poros szőnyegre zuhan megfáradt testem. Könnyeim megállíthatatlanul csordogálnak, s a szívem majd széthasad. Te tetted ezt velem!

- Hyung, én szeretnék majd egy kislányt, ha felnövünk! Szabad?

- Kookie, egy kislány nem egyenlő egy kiskutyával, ráadásul nagyon bonyolult az örökbe adási folyamat, szóval...

- Hyung, veled akarok közös családot alkotni, nem érdekel, hogy mennyire is bonyolult az!

Mondd, szerettél te valaha is egyáltalán? Vagy csak megsajnáltál, mert én voltam az iskola "kattos gyereke"?

Csak, hogy tudd, nem vagyok fogyatékos!

- Ez nem fogyatékosság, te idióta! - sírásom nevetésbe folyik át, s eszelős vigyorral a képemen, húzom végig csontos ujjaimat a megkopott tapétán.

- Mit szeretnél, milyen színű legyen a tapéta? Én bordóra gondoltam, mit szólsz hozzá, Hyung?

- Ha neked tetszik, számomra is tökéletes lesz a bordó.

Miért egyeztél bele mindig mindenbe? Szeretted egyáltalán valaha a bordót? Szerettél volna valaha is közös családot alkotni velem?

- Ez kurvára piros, és nem bordó! - a tapéta maradványai szállnak a levegőben, én pedig egyre eszelősebben szaggatom le őket a falról. Pusztulniuk kell, mindennek pusztulnia kell!

- Hyung, én arra gondoltam, hogy a lányunk neve lehetne majd Chungmin. Szerintem igazán bájos név, nem gondolod?

- Hm... Chungmin! Igazán szép neve lesz annak a kislánynak!

Én már a gyerekszobáját is megterveztem, de te még annyit sem mondtál ki sosem, hogy a "lányunk". Azért mentél el, hogy ne kelljen velem közös gyereket vállalnod? Ha mondtad volna, én visszalépek tőle.

- Kit érdekel az a kislány? Én csak veled akartam lenni, basszus! - a nevető - illetve - sírógörcs felváltva veszi át felettem az irányítást, s érzem, megőrülök. Vagy már meg is történt?

- Jungkook, sajnálom, de a kimenő időd lejárt! Vissza kell mennünk a központba! - simít végig vállamon Taehyung, szomorú szemekkel nézve rám, de én csak elcsapom magamról karját.

- Hagyj békén! Nem érhetsz itt hozzám, még féltékeny lesz, és megharagszik! - suttogom neki ingerülten, mire kissé értetlenül mered rám.

- Ki, ki lesz féltékeny Jungkook? - szemeit könnyek égetik, de én nem értem, hogy mi baja. Ennyire hozzám akart volna érni?

- Hát Yoongi Hyung. Megint biztos elbújt, de tudom, hogy mindjárt előjön. Hyung, hol vagy? Gyere elő! - kiabálom nevetve, miközben belesek a kopott, poros kanapé mögé, hátha odabújt Hyungom.

- Jungkook, kérlek! Jungkook, figyelj rám! - Taehyung sír, de nem értem mi baja. Megijedt, hogy nem találjuk meg Hyungot? Ugyan már, biztos csak valami trükkös helyre bújt el!

- Ne aggódj TaeTae, mindjárt előkerül! - mosolyodom rá barátságosan, rákacsintva, mire még keservesebb sírásba kezd.

- Jungkook, Yoongi Hyung meghalt, fogd már fel! - üvölt, s közben egyre csak zokog. - Kérlek, Jungkook! - tenyereivel közre fogja arcom, s úgy mered könnyáztatta szemeivel enyéimbe. - El kell engedned őt, már meghalt!

Szívem kihagy egy ütemet, s hirtelenjében teljesen összezavarodom. Körbe vezetem tekintetem a szobán, s közben a Tae által említett nevet ismételgetem: Yoongi.

- Ki az a Yoongi Hyung? Mi történt itt? Várjunk, egyáltalán miért is vagyunk most itt?

S az elme megtébolyul. Felejteni akar, de közben képtelen rá. Sír, reménytelen és fáradt. Mindeközben azonban nevet, mert lelkének fontosabb darabja elhagyta őt, s elméjét ellepte a méreg.

Az összeroppanás kegyetlen mérge,
mely Jungkook elméjét is ellepte,
mikor Élete Szerelme;
eltávozott mellőle.

****************

Sziasztok!!
Nos, nem is tudom mit mondhatnék. Ez a rövidke sztori a tegnapi nap folyamán íródott meg, mikor én is pont annyira éreztem magam zavartnak, mint a történetben Jungkook.
Nem tudom, hogy egyáltalán elnyerte-e bárkinek is a tetszését, minden esetre, én úgy gondoltam, megosztom veletek!