A gyertyafény árnyékában ||k-pop novellák||

Testvérem, a Hős ||TaeMon||

Namjoon sosem mutatta ki, ha fájt, sosem mutatta ki, ha szenvedett, vagy éppen a saját maga halálát kívánta. NamJoon mindig erősnek és legyőzhetetlennek mutatta magát kistestvére előtt, de a helyzet az, hogy ez közel sem volt így a valóságban. Bár igyekezett azt a látszatot fent tartani kisöccse okán, hogy Ő egy népszerű, vicces, erős fiú, a helyzet az, hogy ez csak egy kialakított képzelgés volt azért, hogy Taehyung sose tudja meg azt, mennyire nem akarja már Namjoon a földi életet cipelni vállain.

Taehyung mindig is felnézett a bátyjára. Mindig is csodálta, s mélyen tisztelte őt. Apjuk korai halála után, már tizenöt éves korában Hyungja lett a családfő, s mindig igyekezett azért, hogy Taehyungnak és Anyjuknak a legjobb legyen. Végül tizenhat éves korában ott hagyta az iskolát, s elment egy Gazdag Úrhoz, Mr. Kim Seokjinhez, személyi asszisztensnek. NamJoon sosem árulta el, hogy mi is a pontos feladata Mr. Kimnél, de talán jobb is volt ez így. Talán jobb volt abban a hitben élnie, hogy öccse, Taehyung, úgy gondolja, hogy egy, a körülményekhez képest, boldog, meghitt családban cseperedik fel.

NamJoon fájó végtagokkal s rendkívül nehézkes járással vonszolta hazafelé magát a sötét, kihalt, utcákon, miközben azon imádkozott magában, hogy senkit ne találjon ébren, mikor haza ér. Úgy érezte, most képtelen lenne azt mutatni, hogy minden okés, hogy minden rendben van. Most csak arra vágyott, hogy könnyeit kiereszthesse, s hogy átölelhesse alvó testvére vékonyka, kecses testét, s láthassa annak nyugodt, békés arcát. NamJoonnak nem voltak nagy igényei, ő tökéletesen beérte volna mindössze ennyivel is. Hiszen, ennél többen, már nagyon régóta, még csak reménykedni sem mert, nem hiába.

Gondolatai közül egy rendkívül ismerős hang rángatta vissza a valóságba, ami nem messze tőle hangzott fel. NamJoon egy pillanatra megtorpant, s fülelni kezdett, erősen a fal mellett meghúzódva. A hang a sikátorból szólt, s kétségbe esetten csendült fel.

- Elég volt! Hagyj már békén! Már letelt a kifizetett óra! Hallod, hagyj békén! Khérlek! - sírt fel a hang tulajdonosa, mire NamJoon mellkasa összeszorult, s úgy érezte, mindjárt összeesik. Erőt vett magán, majd belesett a sikátorba, ahol a halvány lámpa fénye alatt olyat pillantott meg, amit sose akart volna, s legrosszabb álmait is sokkalta felül múlta.

Öccse meztelen testét látta meg, mely neki volt szegezve a falnak, s mögötte egy negyvenes éveiben járó férfi állt, letolt nadrággal, tagjával egyre mélyebbre hatolva Taehyung testében. A fiú csak kétségbe esetten sikoltozott, sírt, reszketett, de az erős karok úgy tartották őt, hogy a menekülésre semmi esélyt nem látott.

NamJoon - felocsúdva a kezdeti sokkból - dühösen rohant oda öccséhez s annak zaklatójához, majd egy jól irányzott, hirtelen jövő ütéssel a földre is küldte az idős férfit.

- Ha most nem takarodik el azonnal, hívom a rendőrséget, akkor meg majd magyarázkodhat! - köpte oda a szavakat öccse bántalmazójához, majd még egy utolsót belerúgott, s undorodva nézte végig, ahogy a férfi elvánszorog a helyszínről.

Utána ijedten kapta tekintetét öccsére, ki közben lecsúszott a fal mentén, felhúzva térdeit, s átkarolva azokat. Remegett a félelemtől, a sokktól, a sírástól, de legfőképpen a szégyentől, amit amiatt érzett, hogy bátyjának így kellett látnia őt - munka közben.

- Taehyung. - suttogta elhalóan a báty, miután letérdelt öccse elé, s végig simított annak - kissé piszkos - arcán. Az öcs azonban képtelen volt Hyungjára emelni íriszeit. Szégyent érzett, s mérhetetlen nagy megalázottságot. Ő csak segíteni akart. Segíteni akart bátyján, aki olyan helyzetbe került, amit sosem érdemelt volna meg. Neki tanulnia kellett volna, egyetemre járni, az orvosira, ahova mindig is akart. Nem szabadott volna dolgoznia, főleg nem azt, amit. Mert bizony, Taehyung pontosan tudta, hogy bátyjára milyen munkát kényszerítenek rá nap, mint nap. De nem akarta ezzel a ténnyel szembesíteni bátyját, mert úgy érezte, az egyetlen dolog, ami még NamJoont a földön tartja, az ő maga, a kisöccse, s az, hogy Ő nem tudja, milyen mocskos munkát kell végeznie a megélhetésért, s testvére iskoláztatásáért.

Így hát Taehyung munkát vállalt titokban, hogy bátyját segítse. A testét árulta minden egyes éjjel, s hagyta, hogy korosodó, nős férfiak úgy érjenek bőréhez, s egész lényéhez, ahogy nem szabadna. Hagyta, s tette, amit kellett, mert segíteni akart, segíteni akart Bátyjának, hogy végre az álmainak élhessen. Ő mind ez idáig csak segíteni akart, most mégis. Most mégis csak egy dologra vágyott. A halálra. Túl méltatlannak érezte magát ahhoz, hogy a bátyja koszos arcát simogassa, s túl undorítónak s mocskosnak érezte magát ahhoz, hogy a Testvére, karjai közé vonja vékonyka testét. Ám Bátyja mégis így cselekedett. Lágyan cirógatta öccse finom arcéleit, s óvatosan - mégis rendkívül szeretetteljesen - fonta karjait Taehyung teste köré, hogy felmelegítse annak hideg végtagjait, s tudassa vele - szavak nélkül is - ő már itt van, s nincs semmi baj. De ó, hogyne! Gond az volt bőven, de erről igyekezett, igyekeztek nem tudomást venni.

Végül Taehyung is átkarolta bátyja széles vállait, s arcát annak nyakhajlatába fúrta. Szerette érezni bátyja illatát. Megnyugtatta. De nem, ez nem parfüm illat volt. Ez NamJoon természetes illata volt, amit bőre árasztott, s melyet Taehyung annyira nagyon szeretett. A Bátyus illata.

- Sajnálom. - szólalt meg végül Taehyung, miután eltolta magától Testvérét, s az első könnycsepp meg is jelent gyönyörű íriszének sarkában. Mintha csak a Világ legszebb Angyala hullatná könnyeit - gondolta Namjoon.  - Én, én csak segíteni akartam. NamJoon sajnálom, én minden tudok. - kezdett erős zokogásba Taehyung, NamJoon pedig csak döbbenten figyelte őt. - Ezért is akartam neked segíteni. Azt akartam, hogy be tudd fejezni a sulit, s utána felvételizz az Egyetemre. Én csak ezt akartam. - bújt vissza Bátyja szoros ölelésébe Taehyung, s ki se bújt onnan egészen addig, míg meg nem érzett egy vízcseppet hajában landolni. Kérdőn húzódott ki bátyja öleléséből, majd mikor meglátta, hogy NamJoon az, ki a cseppeket hullajtja, lefagyott. Életének tizenhét éve alatt egyszer sem látta sírni bátyját, így mikor megpillantotta, nagyon megrémült. Testvére szívszorító látványt nyújtott, ahogy ott térdelt a földön, s könnyei csak megállás nélkül folytak, vállait is rázkódásra késztetve.

Taehyung mellkasába éles fájdalom kúszott, ami nem akart alább hagyni. Úgy érezte, ha továbbra is így kell látnia Testvérét, abba belehal, így nem sokáig tétovázott, cselekedni akart, és cselekedett is.

Bátyja álla alá nyúlt, s arcát megemelte, így íriszeik pont egy vonalba kerültek. NamJoon értetlenül nézett öccsére, ám ő lehunyta pilláit, majd közelebb mászva Testvéréhez, összeérintette vele ajkait, ezzel egy lágy, óvatos, de rendkívül szeretetteljes csókba invitálva őt. NamJoon egy pár pillanatig csak kikerekedett szemekkel vizslatta az ajkait csókoló, lehunyt pillájú Angyalt, majd végül elmosolyodott, s lehunyva pilláit, ő is átadta magát a pillanatnak, az élvezetnek, de leginkább, Öccsének.

Taehyungnak.

Sziasztook^^
Most egy TaeMon történettel érkeztem Nektek, nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket!!❤️❤️
Ezt a sztorit, szeretném jelölni az lgbtqHU Novella író pályázatára.😊