A gyertyafény árnyékában ||k-pop novellák||

Neked címezve ||TaeKook||

Gondolataimat neked címezem. Talán kissé kuszán, kissé értelmetlenül és összeszedetlenül, de gondolataimat, érzéseimet, és a bennem őrült módjára kavargó mindenséget csak neked címezem.

A mai nap, egy különleges nap volt, mikor poklot és mennyet is átéltünk, egyszerre, együtt, mind a heten. Izgatottan keltünk fel reggel, s talán nem is aludtunk az éjjel, mert mindannyian éreztük a mai nap súlyát, terhét és az új lehetőség kecsegtető illata is megcsapott bennünket, mikor is azt véltük; ismét megmutathatjuk, mire vagyunk képesek, hogy mindig meg tudunk újulni, és legfőbb célunk a rajongók ajkain elégedett és büszke mosolyt látni.

Ma estig azt gondoltam, valóban ez a legnagyobb célom.

Már a sminkes székben ülve nagyon ideges voltál. Tudtam jól, hiába leplezted. Pont úgy rugóztál lábaiddal, mint két nappal ezelőtt, ugyanezen a díjátadón, csak egy másik országban. Kedvesen nevettél a fodrász hyunggal, megdicsérted a ruhatervező noonákat kreativitásukért, amiért ismét nagyszerű ruhákat készítettek el nekünk a fellépésre.

Aztán elléptél mellettem, pont, amikor helyet cseréltünk; te már kész voltál, az én hajam azonban még csapzott volt, arcomon a látható szépséghibák ezre – de te csak elmosolyodtál, szemeid csillogtak, s láttam bennük a vidámság mögé bújtatott félelmet. Nem volt időm reagálni. Mire megszólalhattam volna, vagy legalább kezemmel megpaskolhattam volna a válladat, te már el is tűntél, s csak annyit láttam, hogy a helyiség kanapéi felé tartasz, miközben hangszálaidat melegíted.

Ezek után minden felgyorsulni látszott. Egyik pillanatban még a tükör előtt ülve szemeztem egyre változó arcképemmel, a következő percben pedig, már Hoseok hyung vállát masszíroztam jót szórakozva sóhajain, aztán mire igazán felfoghattam volna, hogy mi történik, már a vörös szőnyeges ceremóniát is magunk mögött hagytuk, és a hatalmas csarnokban üldögéltünk, mögöttünk több tízezer rajongóval, mellettünk pedig bálványokkal. Olyan bálványokkal, akikre egykoron mi magunk is felnéztük, és olyanok akartunk lenni, mint ők; most mégis ők vetettek ránk néhány sóvárgó pillantást, majd hajoltak mélyre előttünk.

Pedig én sosem tartottam magamat bálványnak.

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy majdnem minden úgy ment, ahogy azt mi elképzeltük magunkban. Élveztük a többiek nyújtotta előadást, tapsoltunk, ha mások díjat kaptak, és hálás mosollyal az arcunkon mondtunk köszönetet, ha nekünk nyújtottak át elismerést. A fellépésünk természetesen most sem volt tökéletes. Mondanám, hogy kezdek hozzá szokni ahhoz, hogy vagy a mikrofon nem működik megfelelően, vagy a hangunk bicsaklik meg épp, vagy egyszerre mindkettő; de túlságosan hajt a megfelelési vágy és a tökéletes előadásmód a rajongók felé, emiatt pedig képtelen vagyok néhány kisebb hibán csak úgy áthidalni.

Azt gondolom, hogy sosem leszek képes visszaadni azt a mértékű szeretetet és támogatást az embereknek, amit ők adtak nekem, és ez egyre csak arra ösztönöz, hogy csináljam; gyakoroljak tovább, eddzek többet, énekeljek és táncoljak, hogy elbűvölhessek mindenkit.

Mindannyian erre vágyunk; görcsösen igyekszünk megfelelni, hogy egy napon sikerüljön visszaadnunk azt a sok szeretet és támogatást, amit a rajongóktól kaptunk.

A fellépésünk után még következett a két legfontosabb díj kiosztása. Mikor meghallottam, hogy miénk az év albuma, elképesztő nagy hála lepte el a szívemet, és arra gondoltam, megérte mindent kockára tenni azzal, hogy új stílust próbáltunk ki, és hirtelenjében az év eleji hullámvölgyeket és a sok sírást, és fájdalmat is oly' távolinak éreztem. Mikor Jiminie ismét önsanyargatásba kezdett és néha napján csak meg akart halni, mert a tükörbe nézve gyűlölet és undor fogta el. Mindenki reménye, Hoseok hyung, aki el kezdet többé nem őszintén mosolyogni és sokat sírt, mert úgy érezte, hogy képtelen megfelelni az elvárásoknak. Jin hyung, a legidősebb, aki azt gondolta, nem több a bandában, mint egy szép arc, és valójában senki sem tartja tehetségesnek, és hirtelenjében el kezdte átkozni a világ leghelyesebb arcát, és helyette inkább a legjobb táncos és énekes akart lenni – hiába mondtuk neki, hogy a hangja olyan, akár egy Földre szállott angyalé, tánca pedig egyre és egyre jobbá válik.