A gyertyafény árnyékában ||k-pop novellák||

Egyetlen szó ||Taekook||

Tenyeremmel lágyan cirógatom keskeny derekát, miközben békés, nyugodt arcát figyelem, melyet a bevetődő Hold fénye, tökéletesen megvilágít.

Dús, halvány rózsaszín ajkai, kissé elnyíltak egymástól, pillái néha meg - megrezdülnek, ezt leszámítva, arca csak úgy ontja magából az idilli békességet.

Kissé már fakó, szőkés tincsei - a mostanában állandóan használt hajpántja miatt, mely most is rajta van - csak szemöldökéig érnek, ezzel eltakarva, a homlokát fedő, tökéletes bőrréteget.

Halkan szusszant egyet, majd bal lábát átveti csípőmön, arcával jobban bújva mellkasomhoz, én pedig - tette okán - megengedek magamnak egy aprócska kuncogást, vigyázva, nehogy megébresszem az alvó Angyalt.

Pár pillanat erejéig, elveszem róla tekintetem, s az ablak felé pillantok. Az égen eddig, gonosz, sátáni zörejjel mozgolódó, fekete felhők, már eltűntek, ezzel utat engedve a csillagoknak s a Hold gyönyörű fényének. A szél is alább hagyott, a nemrégiben még hevesen mozgolódó faágak, most már csak néha-néha rezdülnek meg, egy-egy kisebb szellőcske közeledtével.

Pilláimat a mellkasomon heverő egyénre vezetem vissza, s meglepetten konstatálom, hogy eddig lehunyt szemhéjai most nyitva vannak, s sötét, barnás íriszeivel, most az én mivoltomat vizslatja.

Perceken át csak meredünk egymásra, elveszve egymás, sötét íriszeiben, miközben én lágyan cirógatom arcának, kellemes, lágy vonásait. Minden egyes érintésemre elmosolyodik, s akár egy ma született kiscica, bújik bele tenyerem melegébe, tekintetével többet s többet követelve simogatásaimból.

- Elmúlt, igaz? - szólal meg végül, megtörve a csendet, s rekedtes, halk hangja - hallójárataimat elérve -, libabőrre készteti karom felszínét.

- Most már nincs mitől tartani. - mosolyodom el halványan, s boldogsággal tölt el, hogy látszólag, az én hangom is pont olyan reakciókat vált ki belőle, mint az övé - belőlem.

Az ajkain pihenő görbület csak még nagyobb ívet ölt föl, s mellkasomon feljebb kúszva éri el arcával sajátomnak vonalát, miközben mosolya lehervadhatatlanul virít ajkain.

- Szeretlek. - hangja szégyenlősen cseng s alig hallható, én füleimet azonban tökéletesen eléri egyetlen, mindennél többet jelentő szava, mely meghatódott könnyeket csal íriszeim sarkába. Ez az egyetlen szó, mely hirtelenjében oly' sok, s oly' pozitív emóciókat enged szabadjára bennem, hogy ha akarnám, sem tudnám elrejteni, fülig érő, levakarhatatlan vigyoromat, mely - minden bizonnyal - fogaimat is megcsillogtatja.

- Én is téged, Hyung. - suttogom neki vissza a válaszomat, fel nem tett kérdésére, s a hirtelenjében rám törő boldogsághullámok okán, nem bírom megállni, hogy még két szót ne biggyesszek oda a végére; - Mindennél jobban.

Jelentőségben teljes, komoly szavak, komolyabb jelentéssel, mint ahogy azt az ember sejtené, de nem bánom meg, hogy kimondtam. Ajkain a görbület még nagyobb ívet ölt fel - ha az még lehetséges egyáltalán -, s orrát enyémnek érintve, lehel aprócska puszit szám sarkába.

Ismét elkuncogom magam. Az örömhormonok - melyek erősen dúlnak bennem, s szívemet is intenzív dobogásra késztetik -, tehetnek róla. Meg persze Ő. Bár már nem kisgyermek, gyermekies vonásai, gesztusai, még megmaradtak, ezzel egy hihetetlenül édes mivoltot kölcsönözve neki.

Arcán óvatosan vezetem végig kezemet, - mintha csak egy törékeny, porcelánbabát érintenék - ujjaim végül tarkóján állapodnak meg. Mellkasomon fekve, még közelebb mászik arcomhoz, s kíváncsian várja következő lépésem.

A nemrégiben még békésen szendergő arca, most ezer meg ezer érzelmet mutat, s ezeket látván, mosolyom csak egy biztatóbb formát vesz fel, íve azonban mit sem csökken.

Tudom, hogy fél. Tudom, hogy rengeteg érzés és gondolat cikázik most elméjében - még ha mások számára arca most a legnagyobb nyugalmat is sugározhatja -, én tudom, hogy hogyan érez. Hiszen ugyanazt érezzük, ugyanazon megyünk át.

Nem szeretném, ha aggódna, vagy rémképekkel hitegetné magát, ezért arcát kezeim közé fogom, ezzel kényszerítve őt arra, hogy ne csak szemeivel, hanem egész mivoltával csak is rám, egyedül rám figyeljen.

- Én örökre itt maradok. - mondhatnék neki sok mindent, rengeteg mondat elhagyhatná most ajkaimat, de úgy érzem, nem kell több ennél. Ha ezt tudja, akkor mindent tud, s a félelme is elmúlhat már.

- Köszönöm. - mindössze ennyi hagyja el ajkait, de számomra most ez jelenti a mindent. Egy aprócska szó, melyben annyi minden van, melyet ember ép ésszel fel sem foghat. Egy szó, mely az én összes kételyemet is eloszlatja.

Most már nincs más, csak én és Ő.

Sziasztook^^
Lena0824nek egy kis Taekook szösszenet!😉❤️
Tudom-tudom, jöhetnék már az általatok kért OS-okkal, és ígérem jönnek azok is - csak kapjam vissza a gépem a szervízből - , s akkor azoknak is neki állok, ígérem.😊❤️
Ez a kis, aprócska szösszenet az imént pattant ki a fejemből, s bár nincsen benne semmi konkrétum, ráadásul elég rövid is, nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket!❤️
További Szép Estét Kívánok^^