A gyertyafény árnyékában ||k-pop novellák||

Száztizenkét nap ||JongKey||

„Hello, szia!

Őszintén, zavarban vagyok, mert nem tudom, hogyan kellene, köszönjek, egyáltalán köszönjek? Az egész helyzet olyan furcsa, annyira zavartnak érzem magam, hogy már harmadjára állok neki ennek az egésznek, abban bízva, hogy ezt már nem fogom elrontani. Ismersz, tudod, nálam a szavak mindig játszi könnyedséggel jöttek, most mégis keresnem kell őket, pedig te mindig úgy gondoltad, hogy a gondolatokat írásban megfogalmazni sokkalta egyszerűbb, mintha az ajkaidon át kéne megformálnod őket. Talán, ez a legfőbb oka annak, hogy most én is levelet írok neked, meg mert... Tudod, hogy nem vagyok egy vallásos ember, imádkozni is meglehetősen kevésszer imádkoztam, szóval nekem az ilyesmi tényleg nem megy.

Tudom, ha most kinyitnám a számat, hogy azon által üzenjek neked, biztosan nem lennék egyedül, mert te is itt lennél velem, de remélem megérted, hogy mégis a levélformátumnál maradtam. Mondjuk, miért is ne értenéd meg? Te, aki mindig mindent megértettél, aki sosem kritizáltad a döntéseimet, aki mindig támogatott, még akkor is, ha esetleg tudtad, hülyeséget fogok tenni, támogattál és vigyáztál rám, hogy sose essen bántódásom.

Hyung, tudom, hogy nem így akartad és remélem, nem is érzel most bűntudatot, de azt hiszem, van valami, amitől te magad sem voltál képes megvédeni. De nincs okom keseregni, akkor úgy is eléggé megharagudnál rám, nemigaz? Csak tudod, már száztizenkét napja fáj, szüntelenül, gyötrően, hol kicsit enyhébben, hol pedig úgy, hogy azt gondolom, mindjárt beleőrülök.

Száztizenkét napja valami megváltozott bennem, száztizenkét napja az élet megváltozott. A SHINee, a barátaink, a családjaink, a rajongók, a kiadó, és én is megváltoztam. Te is megváltoztál, vagy inkább; visszaváltoztál. Legalább is, merem remélni, hogy ez így van, s ha már ugyan nem itt, közöttünk, már nem velem, de ismét az a boldog, állandóan mosolygós vagy, mint aki régen. Mint egy Földre szállott angyal. Emlékszem, sosem szeretted, ha így becézünk azok miatt az ellenálhatatlan gödröcskéid miatt, és a fehér hajad következtében, ami mást biztos nagyon sápasztott volna, de téged még elbűvölőbbé tett. Száztizenkét napja csak abban reménykedem, hogy ismét olyan vidám vagy, mint amilyen akkor voltál, mikor megismerkedtünk, amikor az a gyönyörű mosoly teljesen rabjául ejtett.

Annyi mindent akartam neked mesélni, s most mégsem jönnek a szavak. Tudod, hogy ez milyen bosszantó? Szívesen elmesélném neked, hogy levágattam a hajamat és, hogy azért tettem, mert a hosszú tincsekről mindig az jutott eszembe – a tükörbe nézve –, hogy hogyan túrtál bele ujjaiddal, vagy hogyan fúrtad bele arcodat, vagy, hogy milyen volt műsort forgatni, mikor legszívesebben utánad mentem volna, vagy kiállni a könnyeit ontó tömeg elé, akik együtt skandálják a neveinket, bizony, a tiédet is. Olyan sok mindenről tudnék most neked mesélni, de úgy érzem, még nem készültem fel rá. Talán még valóban nem megy, képtelen vagyok megtenni. Ha most mindent elmesélnék neked, úgy érezném, nem lenne többet indokom arra, hogy tollat ragadjak, én pedig nem akarom ezt érezni. Talán azért, mert még mindig azt hiszem, ez csak egy hosszú rémálom, de mikor felébredek s kissé kómás léptekkel kilépek a nappaliba, te ott fogod kortyolgatni a kávédat – tejjel és két kanál cukorral –, s mikor meglátsz, elmosolyodsz majd, azokkal a kívánatos ajkaiddal, amikbe évekkel ezelőtt beleszerettem, s amelyekkel képes voltál a Menyországba repíteni engem, majd felém nyújtod az én bögrémet is, s fekete kávé lesz benne, mert tudod, az a kedvencem és aztán, kissé még rekedtes, reggeli hangodon, megszólalsz, s azt mondod „Jó reggelt Bummie, hogy aludtál?".

Az élet tele van változásokkal, vedd könnyedén. – emlékszem, volt olyan időszak, mikor mindenütt, mindenkinek ezt hangoztattad, mint valami szent mondatot, s valójában nem is értettem, miért mondogatod ezt nekem is mindig, egy összebújós estén, vagy egy koncert előtt, mikor a sminkesek épp az arcunkat csinálják, vagy a zuhanyzóban, mikor én már fogat mosok, te pedig még áztatod magadat. Tudod, csak most jöttem rá, mennyi mondatod volt, melyet régen nem értettem, nem tudtam hová tenni, s csak ebben a száztizenkét – és fél napban kaptak értelmet, miután elmentél.

Minden tetted és szavad, amelyet valaha megkérdőjeleztem, nem értettem, hirtelenjében mind értelmet nyert, én pedig úgy érzem, talán egyszer végképp összeomlok az újonnan szerzett sok tudás súlya alatt. Én csak azt bánom nagyon, hogy régen olyan tudatlan voltam, hogy hiába volt két szemem, ha nem nyitottam ki őket, ha nem vettem velük észre mindazt, amit észre kellett volna. Pedig ha visszaforgathatnám az időt, észre akarnám venni a mosolyod mögött megbújó fájdalmat, a nevetésed mögé rejtőzködő segélykiáltásokat és az egyre fakóbb csillogású íriszeidet, melyekből szépen, lassan múlt el az élet. Te is szépen és lassan múltál el mellettem, napról napra fogyatkoztál, egyre kevesebb voltál, egyre kevésbé voltál önmagad, s én, akinek a leginkább meg kellett volna, hogy értselek, én voltam az, aki még csak tudomást vett arról, hogy mi folyik körülötte. Pontosabban, hogy mi nem.

Képzeld, mostanában egészen szorossá vált a kapcsolatom Minhoval, annak ellenére, hogy mi vagyunk a tűz és víz, amióta... szóval azóta, azt hiszem, jobban támaszkodunk egymásra, mint valaha. Nagyon aggódtam miatta, és talán azért is igyekeztem magamat ennyire összeszedni, hogy amikor majd ő fog szétesni, ott lehessek vele, hogy rendbe tegyem. A poklok poklát járta meg az elmúlt hónapokban – mint mindannyian –, de úgy gondolom, most már rendben lesz. Nehéz lesz, és még hosszú út áll előtte, ugyanis szentül hiszi, hogy ez az egész, ami veled történt, csak az ő hibája, emiatt pedig görcsösen igyekszik támaszt nyújtani mindenkinek, pedig talán ő az, akinek most a legnagyobb támaszra lenne szüksége.

Jinki hyung, nos, azt hiszem, neki most duplán nehéz, hiszen tudod, mennyi szerencsétlen dolog érte őt a múlt évben, azon a bizonyos hétfői napon pedig, őt is elveszettük. Legalábbis, jelenleg úgy érzem, sosem kapjuk vissza majd az igazi Onewt, de ez valahol mindannyiunkra igaz. Egyikünk sem lesz már az, aki régen volt. De Jinki, azt mondta, le szeretne mondani a vezetői pozícióról, mert nem érzi magát alkalmasnak rá. Végül sikerült ugyan rábeszélnünk, hogy ne hadováljon össze - vissza butaságokat, de van egy olyan érzésem, hogy azt volt nála a döntő, mikor éjszaka küldtem neki egy üzenetet, amiben megírtam, mennyire tisztelted őt azért, hogy ilyen nagyszerű vezetője a csapatnak.

A mi táncos lábú maknaenk, Taemin-ah. Tudod, milyen érzékeny lelke van és, hogy mindig magába folytja az érzéseit, így mindannyian nagyon aggódtunk miatta – amikor épp nem a saját nyomorunkkal foglalkoztunk –, de ezekben a napokban is ő adja nekünk a legtöbb erőt a mosolyával, a kellemes hangjával, a puszta jelenlétével. Talán három nappal lehetett a temetésed után, mikor az éjszaka közepén kirohantam a mosdóba, mert nem bírták tovább az idegeim – sírva és öklendezve borultam a toalett elé, s nem telt bele néhány másodpercbe, mikor egy kar simított végig a hátamon. Naivan és az őrület szélén állva azt gondoltam, te lehetsz az, s majdnem fel is sikoltottam, de mikor megfordultam – Taemin toporgott ott, én pedig nem bírtam tovább, zokogva borultam a lábaihoz, cseppet sem hyunghoz méltóan, miközben ártatlan mosollyal az ajkain simogatta a hajamat, édes kis semmiségeket motyogva nyugtatásképp.

Szóval, azt hiszem, hosszú út áll még előttünk, de rendben leszünk. Sosem leszünk már teljesek, a banda sem lesz az Nélküled, ahogy a puszta létezés sem, de együtt képesek leszünk arra, hogy felálljunk, folytassuk, s őszinte mosollyal az arcunkon térjünk vissza a rajongóink elé, négyen és mégis, ugyanúgy öten, mint mindig.

Én is jól leszek, ígérem, nem fogom siettetni az élet zajlását, kiélvezek minden apróságot, s ha majd arra kerül a sor, hogy mi ketten, újra lássuk egymást, újra együtt legyünk, a világ legboldogabb mosolyával fogok majd a karjaidba omlani és ígérem Neked, hogy többet el sem engedlek majd.

Mert Szeretlek."

- Boldog születésnapot, Bling Bling!

2018. április 8.