A gyertyafény árnyékában ||k-pop novellák||

Utolsó kívánságom ||TaeKook||

Az eddigieknél is erősebb pofon csattan az arcomon, s én a hirtelen jött ütéstől - pedig igazán megszokhattam volna már - a földön kötök ki, egy fájdalmasabb nyekkenés kíséretében. Könnyeim megállíthatatlanul csordogálnak, a fájdalom minden egyes porcikámban lüktet, de nem áll le, folytatja ütlegelésemet - csípőmre ülve.

-Khérlek, khérlek, hagyd már abba! - hangom elcsuklik, könnyeim - melyek ajkaim közt nyelőcsövembe folytak - fuldoklást okoznak.

Rideg tekintettel mered rám, majd kezét lendíti, de ezúttal nem tenyerével, hanem öklével találom szembe magam.

Hangos csattanás, melyet egy artikulátlan ordítás követ, mely cserepes, vérző ajkaimat hagyja el.

- Most már remélem tudod, hogy mi a dolgod! - agresszívan mordul rám, durván mélyesztve nyakamba ujjait. Hörgök, és levegőért kapkodok, de csak hosszú másodpercek után engedi el torkom - azzal a lendülettel fel is állva csípőmről. Még egy jól irányzott rúgás a bordáimnak, majd ott is hagy. Gondolom - az irodájába megy.

Miután meghallom ajtaja csapódását, az eddig visszatartott zokogás olyan erősen tör rám, mint egy hatalmas hurrikán, melynek se eleje, se vége. Végtagjaim sajognak, és kegyetlenül fájnak, de mégis, a lelkem az, amely leginkább fáj.

- Meg kell tennem. - suttogom megtörten a házban kialakult idegölő csöndet - ezzel megtörve, s szipogva próbálkozom felkecmeregni a konyha csempéiről.

Jó pár perc eltelik, mire sikeresen megkapaszkodom a konyhapultban, s felhúzom magam, de tettem szinte azonnal meg is bánom, mert bordáimba kegyetlen fájdalom csap bele, s tudom - biztos nem úszták meg repedések nélkül a rúgásokat.

Könnyeim még mindig megállíthatatlanul folynak, s testem minden pontja hihetetlenül fáj, de ez sem akadályoz meg abban, hogy elvánszorogjak a Nappaliban heverő telefonomig, s kikeressem a névjegyzékből a számát.

Szinte azonnal felveszi - mintha csak hívásomra várt volna eddig -, s tudom ez így is van. Mellkasom összeszorul, s lelkem még apróbb darabokra hullik szét.

- Te jó ég, Jungkook! Tudod, hogy mennyire aggódtam érted? Olyan felzaklatott voltál, mikor elmentél! Mi történt, Életem? - hallom a hangján, hogy remeg, s valószínűleg könnyeivel küszköd. El sem tudom képzelni, hogy mennyire aggódhatott eddig értem.

Bűntudat. - minden egyes szava elhangzása után, egyre jobban marja szívemet ez a furfangos és kegyetlen érzés, de nem tehetek ellene semmit. Így kell lennie. Ezt kell tennem.

Érte.

- Taehyung. Én nem akarom továbbra is folytatni ezt. - hangom határozottan cseng és ridegen, pont mint néhány perce Apámé, mikor ujjaival fojtogatott. Erre a gondolatra még nagyobb önundor uralkodik el rajtam. Semmivel sem vagyok különb nála.

- Mi-miről beszélsz Jungkook, mi történt? Kérlek, ne ijesztgess, a szívbajt hozod rám! - mély orgánumú hangja most egészen vékonyan cseng, s tudom, hogy valószínűleg most is az ajkait harapdálja - annak reményében, hogy ezzel vissza tudja tartani könnyeit.

- Én már nem akarok veled lenni, Taehyung. Szakítok veled. - hangom továbbra is kíméletlen, a néma könnyeim azonban már rég utat törtek maguknak - talán el sem múltak sosem -, s bőrömön végig csusszanva, zuhannak le a szőnyegre - haldoklásomat siratva.

- Te-tessék? Jungkook, ne szórakozz! Sze-szheretlek, te is szeretsz! Mi-mi bajod van? Bármi is az, meg tudjuk oldani, hallod? Khérlek, Jungkook! Ne hagyj el, szeretlek! - keservesen zokog fel, hanga remeg, s még a készüléken keresztül is hallom, mennyire nehezen veszi a levegőt.