A gyertyafény árnyékában ||k-pop novellák||

Hiába ||JiHope||

Hoseok hiába mondogatta Jiminnek mindig, hogy milyen szép.

Hogy a teste maga a művészet, lelke a legtisztább angyali gyémánt.

Hoseok hiába szerette minden egyes porcikájával Jimint, hiába szerette.

Jimint nem érdekelték Hoseok szavai. Nem érdekelték a kedveskedő bókok a furcsa, méz barna hajú fiútól.

Jimin nem vett tudomást Hoseokról.

A mindenki számára furcsa, anorexiás, szőke hajú fiú nem törődött az egyetlen emberrel, aki érdeklődött iránta.

Nem azért az egyért akart élni, aki bármit megtett volna érte, ő azért a többiért akart meghalni, akik nem foglalkoztak vele, s csak bántó szavakkal illették őt.

**********

Jimin az iskola tetején üldögélt. Lábát lóbálta oda-vissza, miközben az alatta elterülő betonplaccot figyelte - melyen általában kortársai szoktak focizni, beszélgeti -, most azonban, senki sem tartózkodott kint az udvaron.

Cudar idő volt, az eső zuhogott, a sötét felhők egyre csak gyülekeztek.

Talán, Jimin is azért választotta ezt az időpontot halálához.

Úgy gondolta, a vihar a lelkében harcoló ellentéteket jeleníti meg, s borús hangulatát. Úgy érezte, hogy csak a vihar érti őt meg.

- Mit csinálsz itt? - maga mögül egy rekedtes, ziháló hangot hallott meg, de nem törődött vele. Tudta, hogy ki Ő, s azt is, hogy mit akar - de sosem érdekelte a másik mondandója, így hát, most sem fordított neki túl nagy jelentőséget.

- Túl nagy a szél, ráadásul egyre jobban esik! Gyere beljebb, kérlek! - továbbra sem nézett a hang tulajdonosának irányába, csak eltökélten meredt az alatta elterülő betonra. Mindennél jobban vágyott a halálra - s úgy gondolta, tervében, még Hoseok sem akadályozhatja meg.

- Hé, Jimin! Hallasz engem? Gyere beljebb, kérlek! - Jimin ajkait gúnyos kacaj hagyta el, s válla fölött, hanyagul pillantott a méz barna hajú fiúra.

Tincsei csapzottan meredeztek fején, pólója teljesen elázott, testtartása görnyedt volt, a levegőt még most is szaporán vette.

- Miért vagy itt? - fordult immáron egész testével Hoseok irányába az anorexiás fiú, nem törődöm módon. Úgy vélte, az, hogy most, vagy három perc múlva veti le magát a mélységbe - már teljesen lényegtelen.

- Aggódtam érted, jobban mondva, még most is. Gyere ide, és bármi bajod van, megbeszéljük! Én segítek neked, de kérlek, gyere beljebb! - Hoseok hangja egészen elesetten csengett, íriszei könnyekkel voltak megtelve, az esőcseppek pedig szépen ívelt alakzatokban folytak végig selymes arcbőrén.

- Ugyan, hogyan tudnál te segíteni nekem? - Jimin felhorkantott, miközben íriszeit megforgatta. Nagyon idegesítette Hoseok beszéde, ahogy a szemeit, belülről mardosó könnyei is. Nem akart gyengének mutatkozni a méz barna hajú fiú előtt.

- Az a bajod, hogy a többiek piszkálnak, igaz? M-majd én megvédelek tőlük! - Hoseok felegyenesedett, elszántan nézve az előtte álló íriszeibe, kinek halvány, lesajnáló mosoly kúszott fel ajkaira.

- Asztmás vagy. Felrohantál a harmadik emeletre, és majdnem kiköpted a tüdődet. Hogyan tudnál engem megvédeni? - Hoseok szomorúan hajtotta le fejét. Szégyellte, s nagyon bántotta is a dolog - de valóban, képtelen lett volna fizikálisan megvédeni Jimint. Az inhalátora nélkül, még a hazaséta is kegyetlen, embert próbáló cselekedet volt számára.

Jimin egy pár pillanatig még meredt az előtte álló fiúra, majd visszafordult eredeti irányába, s ismét az iskola udvarára emelte tekintetét.

- Meg akarok halni. - olyan könnyeden ejtette ki a szavakat ajkain, hogy Hoseok kezén még a libabőr is feléledt. Bár, sejtette, hogy a fiatalabb fiú erre készült, így, hogy konkrétan hallhatta is a szájából - teljesen megrémítette. Nem akarta elveszíteni Jimint, noha, az ifjú, nem is lehetett sosem az övé.

- Sajnálom, de nem hagyhatom, hogy meghalj. - Hoseok összeszedte minden bátorságát, s közvetlenül Jimin mögé sétált, erősen megragadva annak derekát.

A szőke hajú fiú eltátott ajkakkal meredt a hasán összekulcsolt ujjakra, s egy halvány mosoly kúszott szépen ívelt párnácskáira. Igazán édesnek tartotta a másik próbálkozásait, s sajnálta, amiért ezt az egészet végig kell majd néznie -, de hajthatatlan volt.

Már pedig, ő tényleg meg fog most halni.

- Talán hallgatnom kellett volna a kedveskedő bókjaidra, de sosem vettelek igazán figyelembe. - lassan fordult meg az őt karoló kezek között, úgy tekintve fel a méz barna hajú társára. Annak szemeiben a reményt vélte felfedezni, s emiatt a bűntudat érzete futott végig mellkasán.

Tudta, hogy a Hoseok nevű fiú, olyasvalamiben reménykedik, ami nem fog megtörténni.

- Mindig is, te voltál az egyetlen, aki igazán törődött velem, de a belsőmarcangolásom, s a sötétség, ami a szívemre telepedett - megvakított. Talán, mindig is figyelni akartam rád, de a lelkem sötét része ezt nem engedte. Nem akarta, hogy kilábaljak ebből az egészből. Talán, a sors is ezt szánta nekem. - elmosolyodott, úgy tekintve le az idősebb kezeire. Ujjai után nyúlt, majd összekulcsolta kezeiket, úgy pillantva vissza a méz barna hajúra.

- Köszönöm, hogy most is itt vagy! - hálásan elmosolyodott, mire az előtte álló ajkai is mosolyra görbültek.

A boldog tudatlanságban élt - még.

- Sosem hagynálak cserben! - Hoseok őszinte volt, az arcát ragyogóvá tevő mosolya pedig levakarhatatlannak bizonyult - Most azonban mennünk kellene. Nem lenne szerencsés, tüdőgyulladást kapni, nemde? - édesen elkuncogta magát, úgy figyelve a fiatalabbat, kinek maró gombóc égette torkát.

Talán, Hoseok miatt tényleg érdemes lett volna nem feladni, de a halál iránti égető vágy, erősebbnek bizonyult.

Az idősebb, kezénél fogva kezdte volna húzni a lejárat felé, de a szőke megtorpant, s magával szembe fordította társát - ki csak értetlenül meredt rá.

A fiatalabb lassú, óvatos mozdulatokkal vezette karjait az idősebb nyaka köré, majd mosolyogva hajolt annak ajkaira. Hoseok egy pár pillanat erejéig megdermedt, majd ő is el kezdte viszonozni a másik ajkainak játékát, s egy finom, kedveskedő - búcsú - csókban forrtak össze.

Nem mélyítették el, ajkaik csak lágyan cirógatták, kóstolgatták egymást, az egész pillanat, mégis olyan meghittnek tűnt. Hoseok gyomrában azok a bizonyos, szerelmes pillangók megrebbentek, s életre keltek, míg Jimin zakatoló szíve megnyugodott, s hálásan csókolta az őt karolót.

- Köszönöm, Hoseok! - miután csókjuk véget ért, Jimin kedvesen simított végig az idősebb arcán, jól belevésve emlékezetébe annak édes mosolyát, s reménytől csillogó szemeit -

- aztán, egy lépést hátrált, s halvány mosollyal az ajkain kezdett el zuhanni a mélységbe, lelki szemei elé képzelve Hoseok finom arcvonásait, szív alakú mosolyát, és szerelmes pillantásait.

***********
Sziasztok c:
Az biztos, hogy nem ez lett életem írása, de már nagyon kikívánkozott belőlem egy ilyen jellegű sztori.
Még sokat kell fejlődnöm, de remélem, hogy a bénaságom ellenére is van, akinek elnyerte a tetszését!❤️