A gyertyafény árnyékában ||k-pop novellák||

Az éjszakai magány foglya ||JongKey||

„Nem reménytől hajótörött
a lélek csendje bent:
a méretlen magány az ok,
kihűlt remény, vágy, megkopott,
s vak, novemberi csend."
(Emily Bronte részlet)

*****

Az éjjeli, kihalt utca csendjét bakancsom élesen kopogó hangja törte meg, miközben sietősen szedtem lábaimat a csípős, novemberi hidegben. Valójában magam sem értettem, mi vitt rá arra, hogy ilyen időben kitegyem lábamat a házból, de egy – még saját magam számára is – rejtett indíttatásnak köszönhetően végül a belvárosi lakásomtól távol, a kertváros nyugodt szívében kötöttem ki.

Egy pillanat erejéig lassítottam lépteimen, s megállva a járda közepén körbekémleltem a környezetet. A családias, különféle színekben pompázó, otthonos, meghitt házak ablakaiból csak néhány elszórt helyen vetült ki fény a járdára, az emberek nagy része azonban már rég nyugovóra tért. Egy-egy ajtó mögül a televízióból jövő éjjeli műsorok hangja is kiszűrődött, ám még ezekkel az artikulálatlan hangfoszlányokkal együtt is kellemesen idillinek hatott a környék. Talán emiatt is tört rám az a bizonyos fojtogató, negatív bizsergés a mellkasom tájékán, ami percek múltán sem hagyott nyugtot nekem.

Mit keresek én itt? – szüntelenül ezt az egy kérdést ismételgettem magamban, s bár elmém mélyén pontosan tudtam rá a választ, mégsem vettem róla tudomást, helyette inkább egy ésszerűbb magyarázatot próbáltam meg keresni az egyébként rendkívül ésszerűtlen szituációra.

Ez nem én vagyok, én nem ilyen vagyok. – Nem értettem, mit keresek egy ilyen helyen. Az elmúlt években alig lehetett kimozdítani otthonról, a munkahelyemre is csak havonta egyszer volt szükséges bejárnom, minden mást végezhettem a lakásomról is. Ha tehettem, még a vásárlást is online intéztem el, hogy csak a lépcsőház aljáig kelljen lesétálnom az ételért, ruháért – mikor mire volt épp szükségem. A barátaim - az a néhány darab, aki mellettem maradt - csak akkor tudtak találkozni velem, ha feljöttek a lakásomra, így a kávéházi délutánok, az esti vacsorák és a különféle szórakozóhelyeken töltött éjjelek elmaradoztak, míg végül már csak a múlt halványodó emlékeivé váltak.

Bézs színű szövetkabátommal befedett hátamat az egyik kert vaskapujának döntöttem, úgy pillantottam fel az égre, s egy halvány mosoly szökött fel ajkaimra. Nem egy olyasfajta, ami akkor mutatkozik meg az ember arcán, mikor boldog, vidám, szerelmes, inkább egy olyan keserédes mosoly, ami csak azért kúszott fel ajkaimra, hogy a szemeimből potyogó könnyeket elfedje.

Haza kellene mennem, későre jár már. – Valóban későre járt már az idő, talán éjfél is elmúlt, mégsem bírtam lábaimat mozgásra sarkallni. Olyan elveszve éreztem magam a halványan pislákoló csillagok alatt, mégis, a belsőm mélyén az is eszembe ötlött: Nem most értem mégiscsak haza? – Hiszen egykoron nekem is itt volt az otthonom. Én is egy nagyváros külső kerületében éltem egy barátságos, otthonos házban, s bár nem volt túl nagy, sem pedig modern, az enyém volt, a miénk volt.

Miért fáj még mindig ennyire? – Az íriszeim továbbra is ontották magukból a szürkés, haldokló könnyeket, én azonban a mellkasomban szétterjedő, szúró fájdalomtól voltam a leginkább kétségbeesve. Hosszú, csontos, vékonyka ujjaimat rémülten tapasztottam kabátomhoz, görcsösen markolva a foszladozó anyagot, de nem enyhült e kegyetlen érzés, csak még fojtogatóbbá vált.

Nagy nehezen erőt vettem magamon, s ellöktem vékonyka testemet a hideg kaputól, hogy aztán lassú, kimért léptekkel az utca sarka felé vegyem az irányt. Elnyűtt, kopottas piros színű tornacipőmnek kikötődött a fűzője, de nem foglalkoztam vele sokat, csak gyorsan betűrtem a zoknimba, hogy aztán folytathassam céltalan bolyongásomat.