No more dreams {Yoonkook}

1. rész

Ajánlott zene: Lim Kim - You first (link lent!)

− Ma is ittál? – kérdezte csalódottan a fiú, ahogy belépett a lakásba, és megcsapta az orrát a fullasztó, kesernyés alkoholszag.

Az apja válasz nélkül csuklott a kanapéra, és a cipőbe bújtatott lábait az egyik párnára helyezte. Jungkook undorodva nézett végig a vöröslő arcú, ápolatlanul borostás, koszos, elnyűtt ruhákba öltözött férfin.
− Holnap lesz a ballagásom. Azt mondtad, eljössz. Nem felejtetted el, ugye? - Mert akármennyire is szégyellte az apját, még mindig jobb volt, mint egyedül menni a saját ballagására, szülő nélkül. A fiú máris látta maga előtt az osztálytársai szánakozó, lenéző tekintetét.
− Kibaszottul hangos vagy - morogta vissza az apjának nevezett szörnyeteg fenyegető hangon.
Hát persze, mit is várt. Mikor számított ő utoljára, mikor volt bármi fontos, ami vele volt kapcsolatos? Már az idejét sem tudta, mikor volt utoljára gyerekszámba véve a "családban".

Jungkook egy fintor kíséretében kisétált a szobából, ki a lakásból, ki az udvarról, ki az utcából.

Nem számít. Nem is akarom, hogy jöjjön. Nem fontos. Csak egy buta ünnepség. Mindenki halálra fogja unni. Azonban Jungkook hiába ismételgette magában a mondatokat mintegy mantraként, az igazság az volt, hogy nagyon is számított a dolog. Mégiscsak egy fontos állomása volt az életének a középiskola befejezése, amit teljes szívéből gyűlölt ugyan, de akkor is... számított.

Kiért a játszótérre, ahol a félhomályban már egy kisgyerek sem játszott, és leült az egyik hintára, majd ellökte magát a lábával. A vasláncok fájdalmasan nyikordultak meg a súlya alatt, ahogy mozgásra kényszerítette őket, majd minden előre-hátra himbálózásnál ugyanazt a ritmust kezdték csikorogni.

„Remember the way you made me feel..." ­ − kezdte dúdolni Tori Kelly dalát, majd halkan áttért az éneklésre. A láncok által kiadott zaj szinte teljesen elnyomta a hangját a külvilág számára, tökéletes burkot képezve ezzel maga körül. Egy pillanatnyi békességet. 

Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, mennyi időt töltött itt egykor Taehyung és Jimin társaságában. Olyankor hárman énekeltek. Legtöbbször bohóckodva, vagy vicces számokat. Persze, gyerekek voltak még, azonban Jungkook biztos volt benne, hogy ma is ugyanolyan átszellemülten adnának elő együtt, vagy éppen egymásnak, mint kiskorukban.

Azóta azonban minden megváltozott. Jimin családja Szöulba költözött, Tae pedig Daeguba ment, hogy a nagymamája mellett lehessen, és tudjon neki segíteni a farmon. Jungkook békés, biztonságos világa pedig darabonként összedőlt, ahogy egyre csak estek ki az életéből a számára fontos emberek.

Rezegni kezdett a telefonja a zsebében. Miután előhalászta, néhány pillanatig csak bámulta Jimin nevét a kijelzőn. Akart most egyáltalán beszélni valakivel? Sőt, ami jobb kérdés volt: képes volt egyáltalán beszélni valakivel, és felvenni a normalitás álarcát akár csak néhány másodpercre is? Hiszen még a megjátszott "normális" énje is egy melankolikus tinédzser volt, mert tényleg képtelen volt az utóbbi időben még csak arra is, hogy mások kedvéért mosolyogjon, vagy érdeklődőnek mutatkozzon bármi iránt.

− Jungkookie! Izgulsz már? - szólt bele az ismerős, tipikus busani akcentussal beszélő hang a telefonba, amikor Jungkook végül fogadta a hívást. Elvégre, nem volt szabad azt a pár barátját is elmarnia maga mellől, akik még szóba álltak vele.
− Miért is?- kérdezett vissza, mintha nem tudná pontosan, mire gondolt a hyung.
− Holnap lesz az utolsó napja, hogy be kell tenned a lábad a középiskolába! Hát nem jó érzés? És egyszerre szörnyű is? Otthagyni mindent, amit ismersz? Az összes barátod?
Jungkook megforgatta a szemét.
− Te is tudod, hogy nincsenek barátaim, Hyung.
− Csak mert túl szégyenlős vagy, hogy megszólalj... A többiek nem tudják, milyen jófej vagy, mert nem is adsz nekik esélyt, hogy megismerjenek.
− Vagy csak senki nem akar egy csóró félárvával közösködni, akinek alkoholista a maradék szülője is.- Még ki sem mondta az egész mondatot, mikor már bánta, hogy egyáltalán felhozta a témát. Mégis, melyik ember szeretne valaki olyan közelében lenni, aki folyton csak a nyomoráról beszél? És mégis mit várt Jimintől? Sajnálatot? Szánalmat? Jungkook egyikre sem vágyott. Arra, hogy valaki megmentse? Talán igen. De Jimin egy egyszerű huszonegy éves egyetemista volt, még magasnak sem túl magas; sok mindent akkor sem tudott volna tenni, ha tudta volna  a teljes igazságot.
− Kookie... - Hát tessék, a sajnálat. Jungkook gyűlölte ezt a hangsúlyt.
− Minden oké, Hyung. Csak rossz napom van. Talán tényleg hiányozni fog egy kicsit az iskola – sóhajtotta a fiú, magára erőltetve egy kevésbé búskomornak tűnő hanghordozást.
− Rendben – válaszolta Jimin, de nem tűnt meggyőzöttnek.